Nemsokára már három éves kis kutyus leszek ,s így legfőbb ideje ,hogy megkezdjem följegyzéseimet ,naplóm írását . Úgy hallom mindig ,hogy az embereknél az illem követeli ,hogy ha valahová belépnek ,köszönjenek és társaságban be is mutatkozzanak – persze csak akkor ,ha nem ismerik őket a többiek . No már engem ,szegény apró kis kutyust ,ki ismerne ? S kevésbbé udvarias sem akarok lenni ,mint az emberek – tehát bemutatom magam . Én vagyok a kis Bébi ,– úgy mondják ,a szőröm ,a színem ,a lábacskáim magassága ,az egész kis alakom olyan ,mint egy őzikéé ,de roppantul kicsinyítve ,s olyan finoman kidolgozva ,mintha csontba faragtak volna . Azután még sok egyebet is mondanak rólam . Igazán nem tudom most hamarjában ,hogy szükséges -e a megismertetéshez ,meg az illemhez ,hogy elmondjam mindazt a megjegyzést ,amit egyre-másra tesznek reám . Mert én igazán az életben is mindig azon igyekezem ,meg most az írásomban is azon leszek ,hogy illemtudó kis kutyus legyek . Nem mondom ,hogy mindig sikerül ,de az igyekezet megvan bennem ,s úgy -e ,már az is valami ? Hát kérem ,ha sétálni visz az asszonykám ,ha társaság van nálunk ,ha utazunk ,egyre ezt hallom :„de gyönyörű kis állat ,milyen aranyos kis kutyus ;egyetlen kis jószág ,te szépség te ”stb. stb . Utóljára hagytam azt a megjegyzést ,amelyet a legtöbbször ,szinte állandóan hallok ,de amelyet igazán nem tudok mire magyarázni . Mert a mód ,ahogy mondják ,az arcz ,amellyel kiejtik ,a lehető legbarátságosabb . Pedig úgy -e tudvalevő dolog ,hogy mi ,kutyák ,mindig az arczkifejezés után indulunk ? Egy jóságos ,mosolygó arcczal tudj ’Isten hová el lehet csalni bennünket . De az a szó ,amellyel illetnek ,az bizony kissé gyanusan hangzik az én kis fülecskéimnek . Tessék elképzelni ,hogy egyre azt mondják :„de drága kis jószág ”. No már ,kérem ,én egy háborús kis portéka vagyok . Ebben a – mint asszonykám mondani szokta – förtelmes világban születtem . S egyre látom és hallom ,hogy az emberek bosszús ,dühös arcczal ,a legrosszabb kedvben folyton csak azt hajtogatják :„Ez már türhetetlen ,ez a drágaság !ez lehetetlen drága !ez borzasztó drága !stb. stb . Rendesen a legharagosabb arcczal mondják ki ezt a szót ,amelyet én reám vonatkoztatva mosolygó ajakkal ejtenek ki . De hát Istenem ,nem ez az egyetlen dolog ,amit én kutyus-ésszel föl nem érek . Aránylag rövid kis életemben már sok mindent tapasztaltam az emberek körében ,ami nagy fejtörést okozott nekem . S mégsem tudtam a dolgok nyitjára jutni . Végre is beletörődtem abba ,hogy egy ilyen kis kutyának nem kell mindent megértenie ,amit a nagy emberek mondanak ,vagy tesznek . Elég ,ha a gazdájával megérteti magát ,ha egymást kölcsönösen megértik – s ezt hál ’Istennek sikerült elérnem . Életem első hónapjairól nem sok a mondanivalóm . Kutyák közt nevelkedtem föl ;a gazdánk bizony nem sokat törődött velünk . Azaz – legyünk igazságosak – ennivalót adott ,de szeretetet nem . Pedig tessék elhinni :bár nagyon szeretek enni is ,de bizony szeretetre is ,amilyen kicsiny vagyok ,olyan nagy a szükségem . Vagy talán éppen azért . A testi nagyság hiányát kell nálam a szeretet nagyságával pótolni . Úgy látszik ,első gazdám nem volt elég gyöngéd lelkü ember ahhoz ,hogy ezt megértette volna . A gyomrunkat kielégítette – ez volt minden ,amit értünk tett . Mert amint később megtudtam és megértettem ,nevelnie is kellett volna bennünket . S ő ezt bizony elmulasztotta . Akkor még persze nem tudtam ,de ma már fölfogom ésszel ,milyen nagy hiba volt ,hogy meg nem tanított bennünket például arra ,hogy csak a maga idején és a maga helyén szabad elintéznünk egynémely dolgot ,amelyet az emberek egymásközt – nem tudom ,miért ? – „emberi dolog ”-nak neveznek ,pedig hát az éppen úgy kutyai dolog is . Nagyon hálás vagyok érte az én jó asszonykámnak ,hogy sok vesződséggel rászoktatott engem a helyes rendre ,mert tessék elhinni ,hogy nagyon megtévelyedhet a legokosabb kutya is az efféle kutyadolgokban . De térjünk vissza első otthonomba . Mi ,kisebb és nagyobb kutyák ,gazdánkat azért becsültük és szerettük volna is ,noha nem is volt valami nagyon gyöngéd hozzánk . Enni azonban adott ,ami lényeges dolog ,és mi kutyák nem igen szoktunk hálátlanok lenni . Volt azonban valami ,ami föltűnt nekünk ,ami bántott bennünket ,s anélkül ,hogy teljesen tisztában lettünk volna a dologgal ,mégis :lassanként elidegenített tőle . Észrevettük ugyanis ,hogy időnként egy-egy pajtásunkat különösen jól etette ,tisztán tartotta ,csinosítgatta ,még szalagot is kötött a nyakára (ami jól eshetett a gazdánknak – nekünk azonban csöppet sem )és elvitte sétálni . S az ilyen sétákról azután nem igen volt visszatérés . Egyszer történt csak ,hogy egy ilyen kitüntetett pajtásunk mégis visszatért . De bezzeg gazdánk már nem volt hozzá kedves ,a szalagot is lerángatta a nyakáról s nagyon dühös arcczal nézett reá . S ekkor megtudtuk szegénytől ,hogy a gazdánk meg akart szabadulni tőle ,– úgylátszik olyan módon ,mint a többi eltünt pajtásunktól . Bizonyára cserébe adta volna valamiért . S mert talán nem kapta meg azt ,amit kívánt érte ,hát dühös volt és visszahozta kis pajtásunkat . Mi örültünk ennek ,de viszont búsultunk azon ,hogy a mi gazdánk ily kevéssé szeret bennünket . Mert ugy -e kérem ,ha valakit szeretnek ,attól semmi áron meg nem válnak ? Legalább nálunk kutyusoknál ez a felfogás . Ez az eljárás nagyon elidegenített kenyéradó gazdánktól . Ezért aztán még azt sem mondhatnám ,hogy búsultam ,mikor egy szép napon én reám került a sor ,engem csinosítottak ,szalagoztak föl és vittek el sétálni . Mentünk sokáig ,mendegéltünk ,míg egy sötét kis bolthelyiségbe értünk ,ahol ,úgy láttam ,más kutyusok is laktak ,meg egy öreg asszony ,– s egy úr ,meg egy hölgy tárgyaltak vele . Azaz inkább csak az úr beszélt . Hogy mit ,azt bizony nem tudom ,mert akkor még nem voltam olyan művelt ,hogy megértettem volna mindazt ,amit az emberek egymásközt beszélnek . Ma már bezzeg sokkal többet tudok ,s pláne ,amit az asszonykám beszél ,azt mindig megértem . Én akkor csak azt láttam ,hogy az úrnőnek a szeme ki volt sírva ,s azt értettem ,hogy az úr rám mutatott s azt mondta : – Ez hasonlít hozzá nagyon . A hölgy sírt ,de mégis fölemelt engem . S ahogy fölvett és megsimított és magánál tartott ,hát olyasmit éreztem ,mint még eddig soha . Mintha valami nagyon jó meleg takaróba tettek volna ,de mégsem egészen úgy . Azután tárgyaltak még egymásközt . Végül az úr néhány darab tarka papirost adott át a gazdámnak ,erre ő köszönt ,elment ,s a hölgy meg az úr elvittek engem magukkal . Eleinte bizony nem igen tudtam elképzelni sem ,hogy mi történik velem . Később megértettem ,hogy a volt gazdám a mostaninak cserébe adott azokért a színes papirosokért . Hát nem borzasztó ez ,kérem ,egy élő ,pihegő ,helyes kis jószágot odaadni ilyen semmiségért ? Bizony bevallom egészen őszintén ,hogyha akkor még nem is tudtam világosan ,hogy mi történik velem ,az ösztönöm megsúgta ,hogy az ilyen gazda után nem kell búsulni ,és nem is bánkódtam . Uj gazdáimnál ,kivált asszonykám karjaiban ,oly jól éreztem magam ,hogy egészen boldog voltam . Pedig nagyon furcsa dolgokon mentem keresztül . Először is beültünk egy nagyon hosszú sorban álló ,csúnya ,füstös fekete ládába ,amelyik belül piros volt és szörnyen zakatolt ,füstölt ,rázott jobbra-balra . Jó sokáig mentünk ezen a csúnya alkotmányon ,– de én nem bántam ,mert asszonykámnak az ölében ültem ,s ott nagyon jól éreztem magamat . Mikor azután egyszerre csak kiszálltunk abból a rázós nagy fekete kalitkából ,akkor valami szép szabad vidékre ,valami hegyre kerültem . Még ilyen helyen sohse voltam – és végtelenül örültem ,hogy szabadon futkározhattam . Azután asszonykám fölvett és bevitt valami nagyon nagy és nagyon szép ,tágas házba . Engem az új gazdám ölébe tett és kiment . Erre én keservesen vonítani kezdtem . Láttam az arczukon :nem értették meg ,hogy miért ? Mert ők azt nem tudták fölfogni emberi eszükkel ,hogy én már az alatta félnap alatt ,amióta ismertem asszonykámat ,annyira megszerettem őt ,hogy amikor kiment ,roppant megijedtem ,hogy nem fog többé visszajönni . Annál nagyobb volt aztán az örömem ,amikor visszatért . Igaz ,hogy mégis volt ezen az új helyen is valami ,ami sokáig nagyon fájt nekem . Később azután beletörődtem ,megszoktam azt is . Eleinte ,ahányszor csak rám nézett asszonykám ,könnyezett ,s egyre-másra azt hallottam :„No ,az én édes Bobkóm ezt nem tette volna ”,vagy :„bizony más volt azért az a jó Bobkó ” ,vagy hogy „Bobkó okosabb volt ,ügyesebb ,ragaszkodóbb ” stb. ,stb . Eleinte nem is értettem meg ,hogy mit jelent ez és miről beszélnek . Később azonban rájöttem ,hogy ez a sokat emlegetett ,mindig megsiratott Bobkó – szintén egy kis kutya volt ,az én elődöm a házban . S nekem kötelességem lett volna ,úgy külsőmre ,mint belső tulajdonságaimra nézve ,amennyire csak lehet ,hozzá hasonlítani . Eleinte bizony lázadoztam e kivánság ellen . Miért legyek én olyan ,amilyen ő volt ? Hát az emberek közt akad -e csak kettő is ,aki teljesen egyforma ,úgy külsőleg ,mint belsőleg ? Hiszen azt ,mint valami csodát megbámulnák ! Miért kell éppen nekem egy másik kis kutyushoz annyira hasonlítanom ,hogy a magam természetét ,minden egyéni tulajdonságomat megtagadjam miatta ? De mint mondtam ,később alábbhagyott a lázongás a bensőmben . Hogy miért ? Hát azért ,kérem ,mert lassacskán rájöttem ,hogy ezeknek a kivánságoknak kútforrása ,indítóoka az a végtelen nagy szeretet ,amellyel gazdáim az én elődöm ,az ő kimult kis kutyájuk iránt viseltettek . No már pedig ,ki megértőbb a szeretettel szemben ,mint egy kutya ? Megértettem ,méltányoltam az indokot ,nem lázongtam ,nem féltékenykedtem többet (egy halottra pláne !)sőt szinte mondhatnám ,jólesett a tudat ,hogy egy kis pajtásomat ennyire tudták szeretni . S még az a gondolat sem volt távol tőlem ,hogy ha őt annyira szerették ,idővel majd talán engem is éppen úgy megkedvelnek . Mert igazán a legcsúfabb hálátlanság lenne részemről azt állítani ,hogy már eddig is nem bántak velem jól . Pedig a hálátlanság valóban nem tartozik a kutyák bünei közé . Igyekeztem jó és szófogadó lenni ,már amennyire tőlem tellett . Nem ment könnyen és nem is sikerült mindig . Mert kénytelen vagyok bevallani ,hogy kicsit makacs fejem van . Úgy látszik ,már előbb kellett volna nevelésemhez hozzáfogni . Mikor új gazdáimhoz kerültem ,már bizony egy kicsit túlerősen ki voltak fejlődve egyéni tulajdonságaim . Emlegettek is mindig a gazdáim valami tanítót ,akihez nevelőbe kellene engem adni ,aki Bobkót is nevelte ,– de hála gyönge kis mivoltomnak ,szerencsésen otthon maradtam . Asszonyka mindig azt mondta : – Ezt a gyönge kis jószágot nem lehet idegen emberek kezére adni . Bizony magam is tudom ,hogy gyönge kis jószág voltam és amellett talán túlságosan élénk is . Így történt ,hogy midőn egy reggel a házmesterné kis cselédje kivitt a kertbe ,addig-addig kapálództam és rendetlenkedtem ,míg egyszerre csak elejtett az ügyetlen . Ami azután történt ,arra csak homályosan emlékezem . Elkezdtem visítani és vonítani ,hogy összefutott az egész ház . Legelőbb asszonykám rohant ki ,amint hangomat hallotta ,ölébe vett ,magához szorított ,de én csak még jobban üvöltöttem fájdalmamban . Én nem tudtam ,mi a bajom ,de a gazdáim rögtön észrevették ,hogy eltörtem az egyik lábamat ,csak úgy lógott az le rólam ,mintha nem is hozzám tartozna . Az asszonykám majdnem elájult ,de a gazdám hamarosan bekötötte a lábamat egy szép fehér ,puha kendőbe ,mire a fájdalom kissé enyhült . Azután ölbe kapott ,lesietett velem a hegyről ,beleült valami alkalmatosságba ,amit egy ló húzott és kirobogott velem ,ki ,ki ,messze a város végére ,egy szép nagy kert közepén álló nagy házig . Ott azután volt egy pár hosszú fehérvászonkabátos ,szimpatikus úr ,akiknek a gazdám elmondta ,hogy mi történt velem és kérte őket ,hogy segítsenek rajtam . Erre az egyik megfogott ,a másik mértéket vett az eltört lábamról . A szájamra is rákötöttek valamit ,pedig annak semmi baja sem volt . Olyasmi volt az ,amit addig nem ismertem – utóbb hallottam ,hogy szájkosár . Mikor ezek az előkészületek megvoltak ,az egyik nyájas arczú bácsi ,aki úgylátszik a legfőbb volt közöttük és akit a gazdám doktor úrnak titulált – a mérték szerint készült kis fácskákat lábam köré rakta és erősen körülkötötte őket ,olyan szorosra ,hogy első pillanatban megint úgy visítottam ,mint odahaza . De azután megszünt a fájdalom ,letettek a földre és én elkezdtem ugrálni – persze csak három lábon . Arra megint felvett a doktor bácsi ,szeretettel megsimogatott és azt mondta : – No ne félj ,Bébike !meg fogunk gyógyítani ,nem lesz semmi bajod . Ezt ,mint később az embereknél tapasztaltam ,a doktorok rendszerint csak azért mondják ,hogy megvigasztalják a beteget ,akár igaz ,hogy felgyógyul akár nem . Ezúttal bizony igazat mondott a doktor bácsi ,mert két hét mulva ,mikor levették azt a kötést a lábamról ,már semmi nyoma sem volt a lábtörésnek . Ezalatt a két hét alatt asszonykám el nem mozdult mellőlem ,mindig ott volt és ügyelt ,hogy ne ugráljak és maradjak csöndesen ,nehogy a kötés meglazuljon . Ennek a gondozásnak és szerető őrizetnek köszönhetem ,hogy úgy meggyógyult a lábam ,hogy még az asszonykám sem tudja már megkülönböztetni ,melyik lábam volt beteg . E hál ’Istennek szerencsésen végződött kis baleset után asszonykám még kevésbbé akart hallani arról ,hogy engem a házból elvigyenek a tanitóhoz . Igy tehát otthon maradtam – hála adassék érte a Teremtőnek . Igaz ,hogy ennek folytán bizony nem is tanultam meg olyan „kunsztokat ”,mint aminőket – ahogy mindig hallottam – kis elődöm tudott . De hálából asszonykám gyöngéd gondoskodásáért és szeretetéért ,hogy nem alkart megválni tőlem ,föltettem magamban ,hogy kárpótolni fogom őt tőlem telhetőleg . S a „kunsztok ”helyett majd az eszemet élesítem ,hogy mentől jobban megértsem az emberek beszédét általában ,asszonykámét különösen ,hogy azután annál jobban kedvében járhassak mindenben . Igyekezetemet ,hál ’Istennek ,némi siker koronázta ;bizonysága ennek ,hogy íme ,képes vagyok még – naplót is írni . Mint említettem ,a szép házat és kertet nem volt nehéz megszoknom ,mert nemcsak az emberek ,hanem a kutyusok is hamar megszokják a jót . Tagadhatatlan ,hogy voltak nehézségeim is . Különösen a vendégekkel szemben való viselkedést volt nehéz megtanulnom . Amint megszólalt a külső kapun a csengő ,én teljes erőmből ugatni kezdtem . Ez ,kérem ,kutyakötelességem nekem . Büszke is voltam reá ,hogy ha senkisem hallotta is a házi személyzet közül ,hát én igen – s én utánam indultak . Tudták ,ha én így kiabálok ,akkor a kapuhoz kell menni ,akkor jött valaki . Idáig rendben lettünk volna . A nehezebb dolog most következett . Még nem ismertem ki magam annyira ,hogy tudtam volna ,mikor kell elhallgatni ,kinek van jussa bejönni és kinek nincs . Úgy gondoltam ,addig ugatok ,amíg asszonyka is bejön a szobába ,s ha ő leülteti a jövevényt ,akkor nincs baj ,akkor én elhallgathatok ,az én hivatásom véget ért . Igen ám ,de észrevettem ,hogy a legtöbb vendég a szájával közeledik asszonykámnak vagy a kezéhez vagy az arczához . No már az ilyesmit nem tűrheti egy jóravaló kutya ! Hátha még meg is harapják asszonykámat ! S úgy elkezdtem visítani ,hogy bizony rettenetes volt . Asszonykám szégyelte a dolgot a vendég előtt és összeszidott nagyon ,még meg is vert . Hát nem borzasztó :én védelmezem őt ,s ő megver ? Magyarázgatni kezdte nekem ,hogy őt nem bántják ,hogy ezt szeretetből teszik . Hát igaz ,hogy én akkor még nem értettem úgy az emberek beszédét ,mint ma – s így abból ,hogy mit mondanak ,mit nem ,nem tudtam volna megállapítani ,hogy jóbarát -e az illető vagy ellenség – de mirevaló a mi ösztönünk ? Bizony ,gyakran ,mikor asszonyka nekem azt magyarázgatta ,hogy a vendége nem bántja ,de szereti őt ,– én magamban éppen az ellenkezőt éreztem . S azért hiábavaló volt minden fenyegetés ,én a lármázást csak nem hagytam abba – még ha verés lett is a vége . Elgondolkoztam magamban ,mily szomorú dolog az ,hogy az emberek jobban bíznak egynémely hamis embertársukban ,mint hűséges kutyájukban . Lehet ,hogy egyszer-máskor én is tévedtem . De inkább vagyok túlóvatos ,semhogy csak egyszer is elmulasszam a veszélyre való figyelmeztetést . Mindent összevéve ,eléggé kellemesen telt az életem . Semmi különös bajom nem volt ,s ami a fődolog ,asszonykámmal napról-napra jobban megszerettük egymást . Egy szép napon azonban nagy felfordulás kezdődött a mi különben csendes házunkban ,ahol lárma eddig csak akkor volt ,ha nagy vendégség volt nálunk . Emberek jöttek-mentek keresztül-kasul a házon ,csomagoltak ,szemeteltek ,rendetlenséget csináltak ,olyat ,amilyet én még minálunk nem láttam . De sajnos ,azt is láttam ,hogy asszonykám sír . Hegyeztem a fülemet ,hogy megértsem ,mi baja . Hát csak hallom ,hogy a gazdám vigasztalja : – Ne sírj ,hisz ezt már így nem lehetett folytatni . Te nem lehetsz egész életedben mesteremberek ,iparosok felügyelője ,pallérja ! Amire asszonyka azt mondta : – Azért kínlódtunk éveken át ,míg fölépítettük ,míg berendeztük ,míg lakhatóvá tettük ezt a házat ,amelynek a belseje tagadhatatlanul szép is és elismerten jó ízlésre vall – hogy azután megváljunk tőle ? – Ez igaz ,– mondá gazdám . – De a ház betegségei ,amelyek folytonos gyógykezelést igényeltek – téged is beteggé tettek . Rengeteg pénzt költünk a javításokra ,s nincs rá kilátás ,hogy valamikor vége lesz ennek az állapotnak . S ez téged folyton izgat . Amennyire fogy a pénz az örökös kísérletezésekre ,annyira fogy a szüntelen iparosinvázió kellemetlenségei miatt a te egészséged is . Még sok mindent mondtak ,amit az én kis agyam felfogóképessége már nem bírt megemészteni ;a legalaposabban az maradt meg a fejemben ,hogy az asszonyka vagy az egészsége elfogy . Mert hogy a gazdám pénze fogy – ez engem nem izgatott . Én már egy éves voltam ,mikor ezt a beszélgetést hallgattam . S ekkor már tudtam ,hogy mi az a pénz . Azt is tudtam tehát ,hogy mi volt az ,amit első gazdámnak én értem cserébe adtak ,az a színes papiros . Nohát ,kérem ,az utálatos egy dolog . Azon mindent lehet venni ,mindent eladni ! Egy csomó csúnya holt papíroson ,még egy olyan állítólag szép kis élőlényt is ,mint amilyen én vagyok ! Ha valakinek sok van ebből a csúf papirosból ,hát mindent megvehet rajta ,ami szép és jó és kívánatos . Akinek meg kevés van ,vagy semmije sincs belőle ,az akár koplalhat is . Hát nem borzasztó ez ? De ha még igazságosan lenne elosztva ,már t. i. hogy aki jó és nemes ,annak sok van belőle ,a rosszaknak meg gonoszaknak kevés vagy semmi – hát még megérteném . Gyakran azonban éppen ellenkező az osztály ! Én nem éltem a háború előtt ,nem tudom ,milyen világ volt akkor . Most azonban egyre azt hallom ,hogy fejtetőre van állítva a világ rendje . A jólelkű ,derék emberek alig tudnak megélni a rettenetes drágaság miatt . A közönséges ,sokszor egészen tudatlan ,rosszlelkü emberek óriási vagyonokat gyüjtenek . Hogyan lehetséges ez ? Nohát bizony az én kicsi kutyaeszemmel magam sem tudtam ezt a dolgot egykönnyen megérteni . Csak nagy lassan ,sok beszédet meghallgatva ,jöttem rá a dolgok nyitjára . A jóérzésű embereket a háború :az emberek legyilkolása ,asszonyok ,anyák ,feleségek ,gyermekek szívettépő jajgatása ,országok ,nemzetek pusztulása leverte ,megtörte ,kétségbeejtette . Egy vágyuk volt és van csak ,egy óhajuk ,egy imádságuk :hogyan lehetne ennek a borzalomnak ,förtelemnek ,világőrületnek véget vetni ,az öldöklést abbahagyni és hozzátartozóikat viszontlátni . És szinte nem vették észre ,hogy a nagy drágaságban már alig tudnak öltözködni ,a tél hidege ellen védekezni a meleg kályhánál ,s éhségüket csillapítani egy falat jóízű eledellel . A bú ,a gond a távollevőkért ,a családtagokért ,az idegenekért ,akik éppen ugy tagjai valamely családnak ,– sőt még az ellenségért is oly értelemben ,hogy az is csak érző és szenvedő ember ,az édesanyjának szeretett fia ,a feleségnek szívrepesve hazavárt férje ,a szegény gyermeknek kenyeretadó ,imádott apja :– minden egyéb érzést elnyomott bennük ,még a személyes szükségletekét is . Magukról megfeledkeztek egészen ,minden gondolatjuk ,minden érzésük ott volt a távolban küzdő ,talán nélkülöző ,talán ázó-fázó és – óh borzalom ! – felebarátai legyilkolására kényszerített ,– de talán már minden földi bajon túllevő ,meszes földben nyugovó szeretettüknél . Nyitott ,kiégett szemmel ,amelynek tüzét már nem enyhíti a jótevő könny ,virrasztják át az éjszakákat ,s legtöbbször az álom sem könyörül meg rajtuk . Ezek az itthonmaradtak ,az így gondolkozók az igazi áldozatai a háborúnak . Sajnálatraméltóbbak ,mint akik kint vannak . Azok cselekszenek ,mámorban vannak ,tudják ,hogy azzal ,amit tesznek – még ha gyilkolás is – hazájukat szolgálják ,nem gondolkoznak tovább ,csak mennek előre ,rombolva ,pusztitva parancsszóra . Éjszakájukat a testi fáradtság ,kimerültség miatt – álmodás nélkül ,nyugodtan alusszák át . De azután vannak még más itthonmaradottak is . Azok ,akik sohsem a szivükkel – csakis a hideg ,a gonosz eszükkel gondolkoznak . Azok ,akik ,mikor a világnak e sohsem látott borzalma kitört ,nem a szivükhöz kaptak a kezükkel ,hogy annak dobogását csillapítsák ,hanem a zsebükhöz ,hogy azt mentől előbb ,mentől duzzadtabbra megtöltsék . Sokszor hallottam asszonykámtól ,hogy az ilyetén „ lélekjelenlét ”undorító ;amikor az egész világ lángbaborul ,minden valamire való emberi sziv izgalomban dobog ,akkor vannak olyan kétlábonjáró vadállatok is ,akik abban a nyomban ,azon melegében kiszimatolják ,hogy nekik még ebből is hasznuk lehet . És elkövetnek mindent ,hogy ezt a hasznot zsebre is rakják . Bármilyen volt is eddigi foglalkozásuk ,mesterségük ,most egyszerre vásárolni mennek ,összevásárolják mindazt ,ami megvásárolható ,ami kapható ,s amiről tudnivaló ,hogy az emberek megélhetéséhez nélkülözhetetlen . Ahogy a hiéna kiássa a holtakat ,ők viszont szívesen a föld alá vinnék az élőket kiéheztetés által ,– ha ezzel a saját zsebüket tömhetik . Összegyűjtenek ,felhalmoznak mindent és hörcsögök módjára eldugdossák . Mikor aztán már minden készlet elfogyott ,mikor már minden tisztességes kereskedő eladta mindazt ,ami a raktárán volt ,akkor jönnek ők . Akkor már a tízszeresére szállt föl az ára annak a czukornak vagy zsírnak ,vagy hagymának ,akkor azután nagy kegyesen odaadják az árút és bezsebelik az óriási hasznot – és koplalóvá tesznek sok-sok derék ,jóravaló családot ,akiknek nincsen arravaló módjuk ,hogy ezeket az uzsoraárakat megfizethessék . Valósággal felebarátaik testi romlásán ,lelki megtörésén hízik az ő zsebük . S mentől kevesebb jut amazoknak ,még életük egyszerű föntartására is alig – ezeknek a vérszopóknak kijut az élet minden öröméből ,minden gyönyöréből ,mindenből ,ami pénzért ,nagy pénzért megvehető . S habzsolják is teli szájjal ,odatolakodva mindenüvé olyan helyekre ,ahol azelőtt legföljebb álmukban ,meg vágyaikban voltak . Bent ülnek a nagy tükörablakok mögött ,hová azelőtt csak kívülről ha mertek belesni . A pinczéből az első emeletre hurczolkodtak ,a nyomorúságból a dőzsölésbe . S egy pillanatra sem jut eszükbe ,hogy mily rettenetes dolog az ,hogy ők e nagy világcsapásból ily képtelen hasznot zsaroltak maguknak . Hogy minden ízes falathoz ,amelyet lenyelnek ,minden prémhez ,ékszerhez ,drágasághoz ,melyet magukra öltenek és aggatnak ,sóhaj ,könny és kétségbeesés tapad . De Istenem ,most veszem csak észre ,hogy milyen messzire elkalandoztam attól ,amit tulajdonképpen mondani akartam és kezdtem . Azt t. i. ,hogy én a pénzt ,amelyet gazdám ,amint mesélte ,a ház gyógyítására költött ,nem sajnáltam . Csak fogyjon ,ha olyan csúnya dolog az ,olyan rosszra csábító ,hogy a kedvéért ,megszerzéséért annyi gonoszságot követnek el az emberek . De Isten mentsen ,hogy asszonykám fogyjon el ! Az már nagy baj lenne ! Talán másokra nézve is ,mások is sajnálnák ,de senkire nézve nem lenne olyan csapás ,mint reám ,senki úgy nem búsulna utána ,mint én . Akkor már inkább hagyjuk itt ezt a szép házat ,a gyönyörű kertet ,amelyben oly élvezettel futkároztam ,hagyjunk itt mindent ,ami nekem jó és kellemes volt ,de maradjon meg nekem az én asszonykám . Hiszen eddig is ,ha elment egy félórára ,én már úgy odavoltam ,hogy azt sem tudtam ,mitévő legyek . Később már ,mikor kissé megjött az eszem és ravaszabb lettem ,úgy segítettem magamon ,hogy kerestem valamit ,ami az asszonykámé . Vagy egy ruhát ,vagy egy blúzt ,ha mást nem ,hát egy pár keztyűt találtam ,a fejem alá gyűrtem és elhitettem magammal ,hogy asszonykám ölében fekszem . Így azután kibirtam hazajöttéig . Igaz ,hogy ebből a szokásomból később egyszer baj is származott . Ugyanis asszonykám az ő ,sajnos ,túlzott rendszeretetével egyszer úgy elrakott mindent ,mielőtt hazulról eltávozott (ha jól tudom ,ebédelni ment ),hogy éppenséggel semmit ,de semmit sem találtam a holmijából . Pedig megint nagyon ,nagyon vágyódtam utána . Egyszerre csak fölfedezem szép ,nagy fekete bársonykalapját az asztalon . Hirtelen elhatározással a karosszékre – onnan az asztalra ugrottam . Miután a kalapnak a kemény tetejét jól megpuhítottam ,addig kapargáltam ,míg egy kis fészket mélyítettem belőle és szépen belefeküdtem . Olyan jól éreztem magam ezen az új nyugvóhelyemen ,hogy észre sem vettem ,mikor nyílt az ajtó – s egyszerre megjelent asszonykám ! S én még mindig a kalapfészekben feküdtem ! No ,volt aztán hadd el hadd ! Jobb arra nem emlékezni – jobb arról nem írni ! Kiköltöztünk a szép házból és utazni mentünk . Amit kis csacsi eszemmel ,egy évvel azelőtt nem tudtam fölfogni ,magamnak megmagyarázni ,hogy mi lehet az a csúnya ,füstös ,fekete ,prüszkölő ,nagy lármát csináló ,borzasztó füstöt okádó valami ,amibe az asszonyka beleül – én az ölében – és csak úgy dobál bennünket jobbra-balra ,– hát az egyszerűen a vasút . Az visz bennünket idegen országokba . Ezúttal elmentünk Németországba . Hallottam ,mikor beszélték ,hogy ide még el lehet utazni a csúf háború daczára is ,mert ez nem ellenséges ország ,hanem szövetséges . S a gazdámnak szüksége van arra ,hogy ott valami kúrát végezzen . Ha asszonykám mondja ,hogy a németek nekünk nem ellenségeink ,hát akkor én azt tartozom elhinni . De bizony én nem értem föl ésszel ,hogy ha mi velük barátságban vagy szövetségben vagyunk ,akkor miért kínoztak meg bennünket annyira a határon ,miért dobálták ki asszonykának szépen becsomagolt ruháit ,czipőit ,– miért vették el a legkisebb papirdarabkát is ,akár volt ráírva valami ,akár nem ,akár ujság volt ,akár tiszta levélpapiros . Miért ? Nem akartam asszonykámat még jobban fölizgatni ,láttam ,hogy úgyis egészen idegessé tette ez a durva bánásmód ,hát csendesen maradtam . Ha nem vagyok őreá tekintettel ,hát bizony beleharapok annak a csúf embernek a kezébe ,aki a mi szépen ,rendesen becsomagolt holminkat ilyen borzasztóan földúlta . De roppantul igazat adtam asszonykámnak ,mikor végre türelmét vesztve ,azt kérdezte attól a durva embertől : – Ha így bánnak a szövetségessel ,– mit csinálnának az ellenséggel ? Mire ő azt felelte ,hogy az egyáltalában nem jöhet ide . Hát ez nem volt valami nagyon szellemes felelet ,hanem elárult mégis valamit . Az én kis agyamban legalább ilyen okoskodás alakult ki :Egy német embernek ,pláne aki hivatalban van ,s még inkább ,haalacsony sorból került olyan sorba ,ahol némi hatalma van ,s ez meglátszott rajta ,mindig kell valaki ,akivel hatalmát éreztesse ,akivel durván bánhat . Ha nincs ellenség ,jó erre a szövetséges is . S ő most a szegény utasokon mutatja meg ,hogy milyen nagyhatalmú úr ő ,– hogy megkínozhatja azokat ,akiket a sors elébe vezet . No ,gondoltam ,szép kilátások ! Ilyen országba megyünk mi ,ahol ilyenek az emberek ? De azután lassanként rájöttem ,hogy gazdáimnak igazuk volt ,mikor egymásközt tárgyalták e dolgot . Daczára a nagy izgalomnak ,amelyet ez a semmiesetre sem finom eljárás okozott – végül mégis odakonkludáltak ,hogy egyes emberek neveletlensége vagy durvasága miatt nem kell ,sőt nem szabad általánosítani s egy egész nemzetet elítélni . Bizonyára vannak a németek között is finom ,jómodorú emberek ,aminthogy ,sajnos ,tagadhatatlan ,hogy nálunk is van sok durva és neveletlen ember . Az az idő ,amit Németországban töltöttünk ,meggyőzött szavaik igazságáról . Bizony nekem legkevésbbé sem volt okom panaszra . Fiatal és öreg ,nő és férfi egyaránt kényeztetett ,minden lehető módon . De legfőképen úgy és ott ,ahol a legkevésbbé vártam volna ,s ahogy nekem – már bevallom – a legjobban esett ! Mikor a nagy izgalmak voltak a hurczolkodás előtt ,mikor asszonyka annyira búsult ,hogy a gazdám eladta azt a szép házat ,– hát ő azzal vigasztalta asszonykát ,hogy előreláthatólag néhány hónapon belül vége lesz e szörnyűséges háborúnak ,s mi majd utazgatunk ,odamegyünk ,ahová asszonykám akarja . Ha megelégelte egy helyen ,hát megyünk tovább – s ha már jól kipihente magát ,ha már alaposan megerősödött asszonykám ,akkor azután építenek egy még szebb villát ,megint azon a szép hegyen . Ez az utóbbi kijelentés volt azután az egyetlen ,ami asszonykámat egy kissé megnyugtatta . Sokkal háziasabb természetű ,sokkal jobban szerette az otthonát ,sokkal nagyobb öröme telt a vendéglátásban ,semhogy bele tudott volna törődni abba ,hogy örökké vándor- és czigányéletet éljen . Pihenésnek megjárja ,– de azután legyen meg a szép ,az ízléses otthona ,ahol a szobáknak minden bútordarabja ,minden kilincs az ajtón ,minden szög a falon a saját egyéni ízlésének a dokumentuma . S hogy gazdám olyan biztatón mondotta akkor ,hogy a háború borzalmai pár hónap alatt véget fognak érni ,annak oka igazán nem az volt ,amit esetleg hinni lehetne ,hogy asszonykát talán ,Isten mentsen ,be akarta volna csapni . Óh nem ! De akkor volt a gorlicei nagy áttörés ,az orosz hadseregre nézve a legsúlyosabb csapás . Így tehát általános volt a vélemény ,hogy ha ez a tömegben legrettenetesebb ellenségünk ,még hozzá közvetlen szomszédunk ,le lesz verve ,akkor nemsokára hozzájutunk a győzedelmes békéhez . Sajnos ,nem így történt ,azóta már majdnem két esztendő telt el s még ma is tart a háború . Ez a háború – a legborzasztóbb ,a legöldöklőbb a világ fennállása óta – nagy volt kezdettől fogva meglepetésekben ,előre nem látott fordulatokban is . Sehol és semmi nem úgy történt ,mint ahogy azt emberi ésszel és logikával elképzelni ,következtetni lehetett volna . Mikor kitört ,az volt a közvélemény ,hogy az emberölő eszközöknek mai tökéletessége ,raffináltsága mellett lehetetlen ,hogy három hónapnál tovább tartson . Ma – a negyedik esztendő közepénél tartunk ! Mikor a vad orosz hordák reánk törtek ,mikor az emberek millióival le akartak tiporni ,agyon akartak taposni bennünket ,mikor már-már attól lehetett félni ,hogy összeroppant bennünket ez a miénknél oly sokszorta nagyobb erő – kikergettük őket először az országból ,később pedig épen Gorlicénél oly alaposan meg is vertük őket ,hogy ezután már nem igen tudta összeszedni magát az orosz hadsereg . És csak ma és ezekben a napokban ,tehát majdnem két évvel később írtuk alá az orosz békeszerződést . Hogy értse meg ezt a sok borzalmat ,ezeknek a végnélküli pusztításoknak okát ,czélját egy kis kutya ,mikor még az emberek sem érik fel ésszel ! Jobb is ,ha kis agyamat nem töröm annyit ennek a csúf háborúnak az eseményein ,förtelmein ,mert attól félek ,hogy el találom veszíteni a respektust ,amellyel ,asszonykám szerint ,az embereknek mint felsőbbrendű lényeknek tartozom . Megérkeztünk tehát Németországba . Megszálltunk egy nagy-nagy házban . Sokkal nagyobb volt ,mint a miénk a hegyen – de bizony nem olyan szép . S nagyon furcsa egy ház volt az . A mienkben az összes ,gyönyörű nagy szobákban csak mi laktunk . Itten majdnem minden szobában más és más ember lakott . Hogy szokjam én azt meg csak úgy egyszerre ,hogy egy szobája van az asszonykámnak ,egy az uracskámnak és ezzel punktum ! És hogy a szomszéd-szobákban szabad más embereknek diskurálni ,nevetni ,lármázni ,s nekem mindezt nyugodtan kell végighallgatnom ! Nekem ehhez semmi közöm ,– így mondta asszonykám ! Hát mit tetszik képzelni :könnyü dolog volt ez nekem ? Minálunk otthon ,ha jött valaki ,rekedtre ugattam a torkomat ,míg csak meg nem győződtem róla ,hogy az illetőnek jussa volt jönnie s ott maradnia . Itten jobbra-balra jöttek-mentek ,még a mi ajtónk előtt is jártak-keltek – és én nekem mindezt tűrnöm kellett ! Bizony eleinte alapos lármát csaptam ,amint valakinek lépteit hallottam ,vagy a szomszédból hangos beszélgetés ,nevetés hallatszott át . Később azonban – mit tehettem volna egyebet – beletörődtem . Egyrészt ,mert asszonykám így kívánta és követelte ,másrészt – mert becsületes kis kutya létemre nem akarom magamat jobbnak föl tüntetni a valónál ,– nem is győztem volna ugatással kísérni annak a sok embernek járását-kelését ,aki ebben a házban megfordult . Hogy milyen nagy volt az a ház ,elképzelhető ,ha elmondom ,hogy az emberek nem úgy mentek föl a lakásukba ,mint mi otthon a könyvtárunkba ,egy szép lépcsőn ,– hanem valami ketreczbe léptek bele s úgy húzták föl őket . A ketrecz belül olyan piros paddal volt kibélelve ,mint a vasút . Mikor először beléptünk a ketreczbe ,egy öreg ember fogadott bennünket és nagyon megörült asszonykáéknak . Azután meg rám mutatott és – mint később megtudtam – azt kérdezte : – Szereztek egy új kis kutyát Bobkó helyett ? No ,gondoltam magamban ,nevezetes egy kis jószág lehetett az én elődöm ,ha még Németországban is elterjedt a híre . Lassanként azután megtudtam róla mindent ,mert a szállodában – így hívták azt a nagy épületet ,– nagy érdeklődéssel nézegetett engem mindenki és folyton emlegették Bobkót . Szegény kis Bobkó többször megfordult ezen a fürdőhelyen ,itt élt át több nyarat ,és itt kellett elbúcsúznia az élettől is ! Ebben a szállodában végezte be életét ,gazdáimnak nagy búbánatára . Asszonykám ,ha kérdezték ,hogyan történt ez az őt annyira elszomorító eset ,azt szokta felelni : – Megölte őt az emberi szeretet és butaság ! Egy szobalány ,aki roppantúl szerette ,– mert csodálatos egy kis kutya lehetett ,egyre-másra azt hallom ,hogy mindenki nagyon szerette – minden tiltó figyelmeztetés daczára agyonetette őt . A szeretet az etetés volt ,a butaság meg az ,hogy az a leány sem érte föl ésszel ,hogy ha asszonyka tiltja az etetést ,akkor az bizonyára ártalmas a kutyusnak . S annyira ártalmas volt ,hogy pusztulását okozta . Hiába ápolták gazdáim éjjel és nappal ,hiába mentek egyik orvostól a másikhoz vele :olyan jósággal és megható türelemmel a szenvedésben ,mint amilyent egész életében tanusított ,befejezte életét . Asszonykámat beteggé tette ez annyira szeretett kis jószágának az elveszte . Most is legelső útja a kis Bobkó nyugvóhelyéhez vitte . Víz partján ,erdő szélén nagyon szép márvány emlékkővel van megjelölve nyugvóhelye . De a mi nekem legjobban tetszett ,hogy rávésették gazdáim arra a kőre ,hogy ott nyugszik az ő drága kis Bobkójuk – leghűségesebb barátjuk ! Már ahol egy kutyát ennyire megbecsülnek úgy életében ,mint halálában ,– ott érdemes kutyának lenni . De azért bármily szépen van is Bobkó eltemetve ,sírja ápolva ,én mégis csak inkább szaladgálok elevenen asszonykám mellett ,örültem ,mikor visszafelé indultunk az erdőből s lassanként ,nagysokára asszonykám könnyeit fölszáradni láttam . S most megint csak azt gondoltam ,hogy igyekezni fogok kissé vad és hangos természetemet leküzdeni ,szelídebb ,csöndesebb leszek ,hogy valamikor asszonykám engem is úgy szeressen ,mint Bobkót ,s a vele való összehasonlítás ne üssön ki mindig az én rovásomra . Mert mit is kifogásoltak mindig leginkább bennem ? Először is ,hogy nem vagyok olyan intelligens ,olyan okos ,mint Bobkó volt . Talán kissé szerénytelenül hangzik ,ha azt mondom ,hogy tán nem egészen így van a dolog . Amint hallom mindenkitől ,Bobkó csodálatosan sok dolgot tudott . Ha azt mondták neki ,hogy szégyelje magát ,akkor odament egy székhez ,fejecskéjét két első lába közé dugta és úgy maradt két lábon állva ,míg asszonyka azt nem mondta ,hogy elég volt . Vagy ha sétálni mentek ,a szájában vitte asszonyka ujságját vagy bármit ,amit asszonyka neki vitelre odaadott . Vagy bukfenczet csinált ,ha ezt kívánták tőle . S még számos más ilyenféle produkcziót tudott . De hát Istenem ,ő mindezt tanulta ,ő két hónapig iskolában volt egy tanítónál . S én ,mint már említettem ,én nem jártam iskolába ,ma meg már – felnőtt koromban – nem is lennék képes az ilyesféléket megtanulni ,mert azt igazán csak gyermekkorban lehet . De kérném :hát ezeknek a dolgoknak nem tudása tán csak nem okosság hiánya ? Ezek mind betanított dolgok voltak . Míg amit én tudok ,mindarra gondolkodás révén ,tapasztalatok folytán jöttem reá . S ez inkább bizonyítja az én agybeli tevékenységemet ,mintha gépiesen betanított „kunsztokat ”tudnék . Szerénységem tiltja ,hogy fölsoroljam minden tudományomat . Talán elég lesz ,ha annyit jegyzek meg ,hogy mindig ,minden körülmények közt meg tudom értetni minden kívánságomat asszonykámmal s én viszont az övét találom ki mindig . Hogy nagyszerűen tudok tájékozódni ,amennyiben még huszonnégy óráig sem voltunk ezen a német fürdőhelyen ,ahol pedig töméntelen sok ház van – és én már szaladtam előre ,ha sétálni voltunk és tudtam ,hogy melyik házba ,melyik emeletre ,melyik szobába kell bemenni . Ha gazdáim tévedtek és a ketrecz őket egy emelettel magasabbra vitte ,semmint kellett volna ,s ők kiszálltak ,én ,szokásom ellenére ,nem futottam előre ,hanem megálltam . Ők először nem tudták mire vélni ezt a szokatlan eljárásomat ,nógattak ,hogy menjek már . Én szétterpesztettem kis lábaimat és csak álltam mozdulatlanul . – Mi baja van ennek a Bébikének ? – kérdik egymástól . De mire körülnéztek ,rájöttek ,hogy Bébikének semmi baja sincs ,csak esze van annyi ,hogy ha az első emeleten lakik ,nem indul neki a másodiknak ,hogy ott keresse a lakását . Még sok mindenfélét felsorolhatnék annak bizonyítására ,hogy én sem vagyok talán túlságos ostoba . De nem teszem ;szerénységből egyrészt ,másrészt félek ,hogy únnák észbeli tehetségem bizonyítékainak fölsorolását . Végül pedig még sok mindenféle egyéb mondanivalóm van hátra . Inkább rátérek hát a másik dologra ,a másik nagy kifogásra ,amit ellenem hangoztatnak . Főképen gazdám ,de mások is azt állítják ,hogy én bennem nincsen elég szeretet . Míg Bobkó csupa szív ,csupa jóság volt ,mindenkit szeretett ,én egy kis egoista vagyok ,aki legfeljebb asszonykámat szeretem ,azonfelül senkit . Hát nézzük meg csak kérem először ,amit Bobkóról állítanak :hogy jó volt ,szép volt ,hűséges volt ,elhiszem . De hogy mindenkit szeretett ,azt már nem ,még ha olyan csoda kis kutya volt is ,mint amilyennek mondják . Kérem szépen ,az emberek ,akik mindenesetre tökéletesebb lényeknek tartják magukat ,hát azok mindenkit szeretnek -e ? Óh ,dehogy ! Csak úgy tettetik . Egyet-kettőt szeretnek ,a többinek meg csak úgy mutatják . No már ,kérem ,ilyesmire egy becsületes kutya képtelen . Ő csak annyi szeretetet mutat ,amennyit igazán érez . Már pedig egy olyan piczi kis jószágban ,amilyen én vagyok ,– akinek a szívéhez nagyító üveg kell talán ,hogy észrevegyék ,– hogyan férhetne el olyan sok ,olyan nagy ,igaz és becsületes szeretet ,hogy mindenkinek jusson belőle ? Szó sincs róla ,ez lehetetlen ! Nyiltan és őszintén megvallom :én nagyon ,nagyon ,szivem egész teljességével szeretem asszonykámat ;viszonzom gazdám szives jóindulatát irántam ;megbecsülöm – és igyekezem ezt ,amennyire tudom ,ki is mutatni – asszonykám szüleit és egy pár barátját házunknak ,de több az én filigrán kis szivecskémtől nem telik . Szép lenne talán ,ha én ott is szeretetet mutatnék ,ahol abból semmit sem érzek ? Még egy szemrehányást hallok elég gyakran . Főképpen házunknak egy barátja ,akit asszonykámék nagyon szeretnek és becsülnek ,szokta azt hangoztatni . Nagyon derék ,kiváló ember ,de egy kicsit fáradt és egy kicsit nagyon ideges ,s mint ilyen ,igazságtalan . Legfőképpen velem szemben . Ha eljön hozzánk s belép ,mielőtt még tudnám jóformán ,hogy ki jön :ugatok ,mint ahogy az kötelességem . S ha már egyszer belekezdek ,hát olyan egészen hirtelen nem tudom abbahagyni . Akkor ő mindig azt mondja : – No ,ez buta egy kutya . Mikor aztán asszonykám ezzel az igazán igazságtalan váddal szemben meg akar védeni ,akkor elkezdi magyarázni ,hogy egy igazán okos kutyának az ösztöne megsúgja ,hogy ki közeledik jóindulattal gazdájához ,ki nem . Csak egyet felejt el ez az engem annyira lebecsülő úriember ,hogy az ösztön főképpen kutya- ,vagy mondjuk úgy ,hogy általában állati tulajdonság . Már pedig én pár hónapos korom óta emberek között élek . S mert igen intelligens kis jószág vagyok ,azon voltam mindenképpen ,hogy hozzájuk alkalmazkodjam ,az ő szokásaikhoz ,természetükhöz idomuljak ,az ő életmódjukat szokjam meg . Így bizony megesett ,hogy egynémely kutyai ős- és átöröklött tulajdonságom parlagon hevert . Nem volt rá szükségem ,tehát nem használtam ,nem csiszolódott ,nem fejlődött ,hanem elkopott vagy inkább visszafejlődött . Hiszen többször hallottam asszonykámtól ,hogy még az emberi testi szervek is ,ha nem használtatnak ,hát elsatnyulnak ,visszafejlődnek . Már pedig én annyira asszonykám felügyelete alatt voltam és vagyok ,– asszonykám legalább is annyira vigyáz én reám ,mint én ő reá – hogy bizony megeshetik ,hogy használat hiján ez az ösztönöm kissé berozsdásodott . De éppen a folytonos emberi társaságban ,az erőlködésben ,hogy beszédjeiket megértsem ,annyira élesítettem az én kis agyamat ,hogy ma már ott tartok hál ’Istennek ,hogy nemcsak asszonykám minden szavát megértem ,de többé-kevésbbé az emberi beszédet általában . Sőt még az élményeimet is meg tudom írni ,ha nem te valami díszesen ,hát csak így egészen egyszerűen és szimplán . De hát nem vagyok én művelt ember ,csak tanulatlan kis kutya – s ki kívánhat attól többet ? Térjünk azonban vissza a fürdőhelyre . Emlitettem már ,hogy mennyire féltem a németektől a vámvizsgálat tapasztalatai után – s mily kellemesen csalódtam . Milyen jók voltak hozzám az emberek éppen ott ,ahol a legkevésbbé vártam volna . T. i. mielőtt útrakeltünk ,hát odahaza Budapesten a legnagyobb szörnyűködéssel vette mindenki tudomásul ,hogy Németországba megyünk . Ott egyszerűen éhen fogunk halni ,ez volt a közvélemény . No még csak ez kellene ,gondoltam magamban ! Asszonykám azonban azt válaszolta ,hogy nem lesz a dolog olyan veszedelmes . Gazdámnak szüksége van a kúrára – s ez mindennél fontosabb . Kevesebbet fogunk enni ,de a kúrát elvégezi gazdám . Bevallom ,kissé elszontyolodtam ennek a beszédnek hallatára . De azután elresteltem önző mivoltomat . Ha asszonykám nem fél a koplalástól ,hát én sem ijedek meg tőle – tudom úgyis ,hogy az utolsó falatját is megosztaná velem . Mily kellemesen csalódtam ! Nem mintha valami nagy bőség lett volna ott elemózsiában . Szó sincs róla – csakhogy rend volt ott . Nem úgy ,mint nálunk otthon ,ahol az egyik ember dőzsölt ,a másik meg koplalt . Itt minden szépen el- és be volt osztva . Bármit akartunk enni ,akár kenyeret ,akár húst ,egy iczi-piczi papíroskát kellett érte adnunk . S minthogy egyformán osztották szét ezeket a kis papiroskákat ,hát mindenkinek egyformán is jutott mindenből . Nem mondom ,hogy az emberek annyit ettek ,mint háború előtt ,bizony nem . Tudom ezt asszonykámtól ,hallom a többiektől is . De megnyugvásukra szolgált ,hogy igazságos osztás történt . Azt sem mondom ,hogy valami túlságosan megterheltem volna a gyomromat . Nagyon sokat szaladgáltam a gyönyörű erdőkben ,a hegyen asszonykámmal ,s a jó levegő ,sok futkározás bizony jó étvágyat csinált . S bár megkaptam rendes otthoni porcziómat gazdáimtól ,nem állítom ,hogy visszautasítottam ,ha megkínáltak valamivel . Már pedig kínáltak . Mindazok a hölgyek és urak ,akikkel a szállodában ismeretséget kötöttem ,akik külsőmről a legelismerőbb nyilatkozatokat tették ,megható módon gondoskodtak rólam . Nemcsak olyankor ,mikor véletlenül találkoztak velem ,kínáltak meg valami náluk levő édességgel ,de távollétemben is gondoltak reám . S ez a legszebb a dologban ,nemde ? Reggelijükből egy-egy jó falatot ,egy kis sonkát ,egy kis darab húsocskát félretettek ,szépen becsomagolták és találkozás alkalmával átnyujtották asszonykámnak . Kénytelen vagyok bevallani ,először asszonykámtól hallottam ,később magam is beláttam ,hogy én bizony nem valami megfelelő magaviseletet tanusítottam az ilyen alkalmakkor . Ahelyett ,hogy – amint asszonykám kívánta ,s ahogy igazán illett volna is – pacsit adtam volna annak a hölgynek vagy úrnak ,hát egyszerűen kikaptam kezéből a nekem szánt falatot . Hála helyett neveletlenséget tanusítottam . Mondta is asszonykám nekem ,hogy nagyon restelli a dolgot ,s még reám nézve is baj származhatik belőle ,mert eljátszom ezzel a viselkedéssel az illető hölgyek vagy urak jóindulatát és akkor leshetem ,hogy mikor kapok tőlük valami olyan jó falatot ,amilyent asszonykámék ,jegy hiányában ,beszerezni nem tudnak . Ám azok hazulról – Németországból valók voltak – hoztak magukkal mindenféle jókat és nem mentek keresztül egy mindent kikutató ,kiszimatoló ,kidobó vámvizsgálaton . Elbúsultam nagyon ,s kérdeztem asszonykámat ,mivel tehetném jóvá bűnömet ,rossz magaviseletemet ? Asszonykám azt mondta ,hogy ha már ily neveletlen voltam a személyes érintkezésnél ,próbáljam meg az írásbeliséggel . Meg is tettem . Ez volt az én első írásbeli működésem . Nem tagadom ,hogy segített egy kicsit asszonykám is . Megírtam annak az úrhölgynek ,hogy ne csodálkozzék ,hogy ezúttal egy kis kutya fordul hozzá levéllel . A bűnbánat hajtja . Belátja neveletlen és hálátlan viselkedését . De vannak enyhitő körülmények is . A háborús koszt és az ő jó étvágya . Ha az úrhölggyel találkozik ,tudja ,hogy valami jó kis falatra van kilátása . És bizony szégyenszemre megfeledkezik ilyenkor a jó nevelés követelményeiről ,az illemszabályokról ,magával ragadja temperamentuma és – étvágya . Azt látja ,hogy az úrhölgy tudja ,mi a jóság – és reméli ,hogy sohasem tudta még meg ,mi az éhség . Hozzátettem mindjárt – nehogy valahogyan azzal gyanusítsa gazdáimat ,hogy nem adnak nekem enni ,– hogy bizony ők ellátnak engem minden jóval ,de én ugy vagyok az evéssel ,mint ahogy nálunk egy volt miniszter (aki véletlenül ma megint az )a pénzre vonatkozólag mondta ,hogy lehet sok ,lehet kevés ,de sohasem elég . Ne vegye hát rossz néven neveletlenségemet ,bocsásson meg nekem és tartson meg továbbra is jóindulatában . (Értettem ez alatt a további kis elemózsiás csomagokat ). Körülbelül ez volt a levél tartalma ,de természetesen szebben megfogalmazva ,mint ahogy most elmondtam . Másnap találkozunk azzal a bizonyos hölggyel ,akinek a levelet irtam ,s azt mondja asszonykámnak : – Eddig csak azt tudtam ,hogy milyen gyönyörű ez a kis kutya . Fogalmam sem volt róla ,hogy milyen szellemes is . Rövid kis szőröm alatt elpirultam ,már amennyire egy kutya erre képes . Resteltem nagyon ,hogy ezúttal olyasvalamiért dicsérnek meg ,ami bizony nem egészen az én érdemem . De ha bűnt követtem el ezzel a kis hamissággal ,egy vigaszom volt :asszonykám is segített ebben . Már pedig az a bűn ,amiben asszonyka is segít ,– nagy bizony nem lehet . Föltünt azonban nekem egy dolog ezen a szép fürdőhelyen . Hogy amilyen kevés volt aránylag az élelmiszer ,úgy hogy mindenkinek bizonyos megszorításokkal és nagy beosztással kellett élnie ,olyan sok beszéd esett róla . Akárhová mentünk ,akárhol voltunk ,egyébről sem hallottam beszélni ,mint hogy mi van és mi nincs ennivaló ,– mi volt a menü ,– hány tál étel volt ,milyen a minőség ,milyen a mennyiség ? Lehetséges ,hogy nálunk otthon Magyarországon is folytak ilyen diskurzusok ,de én ott sokkal háziasabb életet éltem ,a hegyről jóformán sohasem távoztam ,legkevésbbé szállodába vagy ilyenféle helyekre ,tehát ilyen tárgyalásokat sohasem hallhattam . Ugy magamban elgondolkoztam azon ,hogy milyen furcsák az emberek :mentől kevesebb az ennivalójuk ,annál többet beszélnek róla . Pedig azzal igazán nem segítenek magukon ,sőt ellenkezőleg . Az ételük nem lesz azáltal több ,csak az étvágyuk nagyobb . Ebben a háborús világban pedig nem tartozik a kívánatos dolgok közé a túlságos nagy étvágy . Legyünk azonban igazságosak ,egyszer-másszor elfeledkeztek beszélni az ételről ,arról is ,ami van ,s arról is ,ami nincs :olyankor ,ha valami nagy dolog történt . Egy szép napon például sétálgatok asszonykámmal ,hát csak látjuk ,hogy az emberek nagy izgalomban járnak-kelnek ,kipirult arcczal diskurálnak . Majd pedig a házakon ,mint valami parancsszóra ,vagy mintha csak úgy maguktól nőnének ki ,libegni-lobogni kezdenek a szélben azok a mindenféle színű ,hosszú ,tarka lepedők ,amiket zászlónak hívnak az emberek . Erre már asszonykám is kiváncsi lett ,s elmentünk ahhoz a fához ,ahol a nevezetesebb ujsághíreket szokták kiragasztani . Hallom asszonykámtól ,nagy örömmel mondja ő is : Varsót bevettük . Nekem ugyan akkor nem sok fogalmam volt arról ,hogy miért kell annak úgy örülni ,ha valamit bevesznek . Én akkor még csak annyit tudtam ,hogy a bevevés nagyon csúnya dolog ,ha orvosságról van szó . Mert azt már vettem be ,sajnos . Csak később ,fejlettebb ésszel és tapasztalattal tudtam megérteni ,hogy miért csúnya és kellemetlen dolog egy kis orvosság bevevése és miért jó és örvendetes egy nagy városé . Az is ki volt még ragasztva ,hogy este a városház-téren gyüljön össze a publikum . Hát bizony mi is gyültünk ,meg a többi fürdővendég ,meg a benszülött lakosság is ,annak daczára ,hogy esni kezdett az eső . Asszonykám azt mondta ,hogy ma olyan nagy a lelkesedés ,hogy azt egy kis esővíz nem tudja lehűteni . A nagy tér zsúfolva volt emberekkel . Pontosan a meghatározott időben kijött egy bácsi a városháza erkélyére és igen szép beszédet mondott . Elmondta ,hogy megsegített bennünket az Úristen ,igen nagy győzelemhez jutottunk az ő segítsége s katonáink hősies bátorsága ,önfeláldozása révén és ha tovább is ily kitartók leszünk ,ők a harcztéren ,mi itthon a különböző nélkülözésekben ,akkor nemsokára megünnepelhetjük a diadalmas ,győzelmes békét . Mikor a beszédét befejezte ,volt nagy örömujjongás és kiabálás . Valami „hoch ”-okat kiabáltak . Utána pedig ,s ez már nekem is nagyon tetszett ,mind az a sok ember ,aki ott volt ,férfi és nő ,öreg és gyerek egyaránt ,valami szép imát énekelt . Ezután pedig a németek nemzeti dalát . Én nem sokat értettem az egészből ,bevallom . De ha egy kis kutya tudna úgy könnyíteni belső érzelmein ,mint az emberek :könnyekkel ,hát nagyon jól esett volna ez nekem is . Mert ha az értelmét nem is tudtam annak ,amit énekelnek ,a melódiája ,az előadása oly szép és megható volt ,hogy szerettem volna sírni tudni ,mint ahogy az emberektől láttam . S ez a tragikus a sorsomban :emberek között élek ,kutyapajtással egyáltalán nincs is módom érintkezni ,igyekszem egészen az emberi szokásokhoz ,erkölcsökhöz idomulni ,résztveszek örömükben ,bánatukban ,de csak kutyamódra tudom ezt tenni . Velük nevetni ,velük sírni nem tudok . Közbeszól a természet ,s azt mondja :eddig és nem tovább . Érezni velük érzék ,de sem mutatni ezt kellőképen nem tudom ,sem pedig érzelmeimen egy jóleső kaczagással ,avagy a meghatottságnál ,fájdalomnál egy hüsitő ,enyhítő könnycseppel könnyíteni nem tudok . S ezért bizony néha elfog egy kis szomorúság ,hogy olyan felemás kis lény vagyok . Embertől persze nagyon távol még ,de már kutyapajtásaimhoz sem egészen közel . Én megértem ,amit az emberek beszélnek ,de persze én hozzájuk csak a magam nyelvén tudok szólni ,azt meg a legkevesebb ember érti meg . Ahhoz nagyon sokat kell egy kutyával foglalkozni – s őt úgy szeretni ,mint ahogy asszonykám engem szeret . A szeretet a legjobb ,a legmegbizhatóbb tolmács . Azért is kár annyit elmélkednem a dolgokról ,filozofálnom ,s magamat búsítanom . Aki nekem legkedvesebb az emberek között ,annak szavát én megértem – az megért engem . S kell -e ennél több ? Még talán az ember is beéri azzal ,hogyha egy olyan lényt talál ,akivel kölcsönösen megértik egymást ,mindig és mindenben az életben ? Sőt talán ezt nevezik boldogságnak is ? S én ne érném be ezzel ? Igaz ,hogy az eset nem egészen ugyanaz ,mert ott ember emberre talál ,míg én vagyok és maradok a kis négylábú – a felsőbbrendű lénnyel ,az emberrel szemben . De hiába ,nekem nem lehet ,nem szabad olyan nagyratörő igényekkel bírnom . És hálátlanság ,csúnyaság lenne tőlem ,ha nem lennék sorsommal megelégedve . Minden okom megvan rá ,hogy az legyek . S ha néha-néha feltámad is bensőmben valami ,magam sem tudom ,minek nevezzem – valami hiánynak érzése ,jön valami számomra kellemes momentum és kiheverem a bajomat ,víg vagyok megint . Még jó darabig annak a szép ünnepélynek a hatása alatt állottunk . Fújta ,lebegtette a szél a zászlókat és ezeknek látása újabb bizalmat csöpögtetett az emberek lelkébe ,biztatást a kitartásra ,hitet a végső győzelemben . Nem is kellett sokáig várnunk ,a zászlók még alig pihenték ki magukat a sok szélfúvástól ,esőtől a padlásokon ,az emberek még nem igen sűlyedhettek vissza a közönybe ,vagy lamentálásba ,vagy kishitüségbe – már kiki saját temperamentuma szerint – mikor újra előkerültek a zászlók ,újra fölvillanyozódtak az emberek . Újabb győzelmet jelentettek . Egy olyan városnak a nevével kapcsolatban ,melyet azelőtt bizony édeskevesen ismertek és emlegettek ,s amely éppen a jelen napokban világhírre tett szert ,s melynek neve bevonult örök időkre a világhistóriába . Breszt-Litovszk volt az a város ,amelyet akkor elfoglaltunk ,s ahol pár nappal ezelőtt az oroszokkal a békeszerződést aláírtuk . Ezúttal azonban nem sokáig tartott az örömünk . Egy olyan esemény zavarta meg ,melynek bekövetkezésétől állandóan félni lehetett ,de amelynek elkövetkezését ,beteljesülését még sem akarták elhinni még a legsötétebben gondolkozók sem . Hogy egy szövetséges a háború kellő közepén ,különböző hazug és csinált ürügyek alatt ,– így mondta asszonykám a gazdámnak – átpártoljon az ellenséghez ,mert úgy vélte – szerencsére igen hamisan – hogy a győzelem arrafelé hajlik ,azt már megértük a hitszegő ,alávaló Itáliával . De hogy egy ország ,amely nemcsak hogy szövetségesünk ,de amelyet minden lehető jóval elhalmoztunk a háború két esztendeje alatt ,szállítottunk neki mindent ,amit csak akart ,megfosztottuk magunkat talán a szükségestől ,hogy neki fölöslege legyen ,fürdött aranyban ,jólétben ,– hogy ez az ország ,amely a háborút annak minden borzalmával ,poklával együtt páholyból nézte két esztendőn át ,hogy ennek az országnak népe fog bennünket orozva ,alattomosan megtámadni – nohát ezt igazán nehéz volt elképzelni . Mert nekik a háború rettenetes csapása eddig – az anyagi meggazdagodás és jólét kútforrása volt . Az ő semlegességüket súlyos arannyal vásárolta meg és tartotta fönn mindkét ellenséges csoport ,a mienk és az entente . Nem volt elképzelhető józan ésszel – így beszélte asszonykám ,– hogy ők ezt a számukra fényes szituácziót nem fogják mindvégig saját előnyükre és hasznukra kiaknázni . Nem volt elképzelhető ,– így folytatta asszonykám ,– hogy egy király ,az ország feje ,első embere ,kinek személye szent és sérthetetlen – hazudjék ,mint egy házaló ügynök . Szavát adta még azon a napon is ,hogy semleges marad az országa ,amikor már megindult volt a serege ,hogy hátba támadja orozva ,mint egy rabló ,vagy betörő ,azt az országot ,melynek szövetségese volt ,mely neki soha nem ártott ,hanem ellenkezőleg ,csakis hasznára volt . – Hát bizony ez megint olyan dolog ,amit még asszonykám sem ért meg ,hogyan értsem meg hát én ? De következtek számomra még érthetetlenebb dolgok asszonykám beszédében . Akkor ugyanis ,amikor a román királynéról kezdett beszélni . Ő róla ,aki állítólag nagyrészt oka volt mindennek ,a háborúnak ,a szószegésnek . Aki belevitte férjét ,országának vezető embereit abba a szörnyűségbe ,hogy egy népet ,amelyet senkisem bánt ,a vágóhídra ,a poklok poklába vigyenek . Ő róla ,ki – mint asszonykám mondta ,– már igen alaposan tudhatta ,hogy mi egy háború a huszadik században ,mert két esztendő rettentő ,kétségbeejtő borzalmai eleget meséltek róla . Még én is – kis állati agyammal – törtem a fejemet azon ,hogy milyen asszony lehet az ,aki erre az embertelen gondolkodásra és cselekedetre képes ? S mentől többet hallottam róla ,annál jobban megzavarodtam ,annál kevésbbé értettem meg a dolgot . Asszonykám azt mesélte ,hogy gyönyörü szép az alakja ,az arcza egyaránt . Már pedig a szépség olyan nagy adomány ,olyan kitünő útravaló az életre ,hogy azt talán csak jósággal lehet a Teremtőnek meghálálni s nem gonoszsággal . Ennél nagyobb gonoszság pedig alig képzelhető ,mint saját népét minden ok nélkül szerencsétlenségbe dönteni ,háborúba kergetni ,lemészároltatni ,a vele barátságban levő ,őt sohsem bántó ,csak anyagi hasznát előmozdító országba alávaló ,alattomos rabló módjára betörni ,ott emberéletet ,vagyont halomra pusztítani . Csak azért ,mert úgy vélte ,úgy remélte ,hogy mi most nagy bajban ,a végösszeroppanás előtt vagyunk ,tehát most föl lehet és föl kell használni az alkalmat a betörésre ,rablásra ,pusztításra ,s ha minden jól megy :az ország elfoglalására . Ha csak ennyit hallottam volna asszonykámtól a királynéról ,akkor azt mondanám ,hogy szép ,de gonosz és szívtelen nő lehet . De éppen ellenkezőleg ! Mindezek mellett és mindezek daczára azt is hallottam ,hogy nagyon jószívű és éppenséggel nem gőgös . Nemcsak a magasrangú idős katonatisztekkel társalog ,hanem leereszkedik az egy csillagos hadnagyocskákhoz is ,és ezekhez olyan jó ,hogy semmit sem tud tőlük megtagadni ,mindent megad nekik ,amit csak kívánnak ,amit csak egy asszony megadhat . Mintha nem is lenne királyné ,úgy félreteszi a gőgöt és büszkeséget . S mentől több alkalma van ilyen bőkezűnek lenni ,annál jobban esik ez neki . Nohát kérem ,hogy érthető ez ? Az egyik oldalon a nagyratörő ,mindent letipró ,vérengző nő ,aki ,hogy növelje a birodalmát ,megöletné a saját népét ,elpusztíttatná a szomszédot ,másrészt pedig csupa jóság ,aki még a kis hadnagyocskák vágyait is teljesíteni óhajtja ,mielőtt azok még kimondani is mernék ? Ki fogja ezt föl ésszel ? Én ,mint kis kutya ,semmiesetre sem . De úgy látszik ,az emberek sem ,mert akkor nem szörnyűködnének a gonoszságán és nem nevetnének a jóságán . Elég az hozzá ,hogy egy napon asszonykám kisírt szemén láttam ,hogy valami baj lehet . S megtudtam ,hogy a gaz szomszédnak sikerült hazudozásaival ,becstelen szószegésével bennünket annyira félrevezetni ,hogy beronthattak a mi szép országunkba alattomosan és megkezdhették hozzájuk méltó vad pusztításaikat ,rablóhadjáratukat . A német barátaink vigasztalták asszonykámat ,hogy ne féljen ,ki fogják azokat hamar kergetni a mi országunkból . Igen ám ,de mennyi pusztulás ,mennyi borzalom marad majd utánuk ! Nem volt már maradásunk ,türelmünk ,hazafelé indultunk . Szomorú egy utazás volt . Gazdáim szívében a nagy fájdalom az országot ért csapás miatt ,meg azután kivált asszonykám lelkében a sajgás :az első visszatérés az otthontalanságba ,egy rideg penzióba . Mert természetesen még elutazásunk előtt gondoskodott gazdám lakásról . Hiszen most minden hotel ,minden penzió túl van zsúfolva ,úgy ,hogy boldoggá teszik az embert ,ha nagy pénzért kegyeskednek őt befogadni . Nem mondhatnám éppen ,hogy a lakásunk nem tetszett nekem ,– mert elég szép volt az asszonykám szobája is ,a gazdámé is ,meg a vendégeknek szánt is . De se kert ,se fa ,se virág ,liften kellett megint járnunk . S ha lejutottunk is ,mindenütt csak sok-sok ember ,hogy egy ilyen piczi kis kutya még járni is alig mert ,nem hogy szaladgálni – és semmi ,de semmi növény ! Bizony elbúsultam én ezen ,csak mutatni nem akartam ,nehogy asszonykám szívét még jobban nehezítsem . A sok szegény erdélyi menekült látása is nagy fájdalommal töltötte el s bizony gazdáim is hozzájárultak tőlük telhetőleg sorsuk megkönnyítéséhez . A szép őszi napokon asszonykámmal mindig fölmentünk a hegyre ,a megmaradt kis kertünkbe . Én boldog voltam ,hogy ott vagyok ,élveztem a jelent ,úgy láttam azonban ,hogy asszonykám ,szegény ,búsult a múlton ! S a jövő ,az igért szép otthonnal ,olyan bizonytalan messzeségben mutatkozott ,hogy igazán nem szolgálhatott neki vígaszul . A penzióbeli életet nemcsak asszonykámnak ,de nekem sem volt könnyű megszokni . Nem láttam én most már ,ahogy a mi szép otthonunkban megszoktam volt ,terített asztalt soha . Csak gazdáim mentek el enni ,hogy hová ,azt nem tudom ,mert sohsem láttam ,– csak úgy hoztak nekem egy kis dobozban ennivalót . Sem meleg nem igen volt ez az étel ,sem valami jó . Nem nagyon ízlett nekem ,azt mondhatom . A mi gazdáimat illeti – ők igazán nem túlkövetelő és szerény igényű emberek – nem panaszkodtak az ellátásra ,sőt néha még egyes dolgokat nagyon meg is dicsértek . Így például a tésztaféléket ,amelyek úgy voltak elkészítve ,hogy a szemnek is tetszettek ,a gyomornak is jólestek . Nekem is izlett a tésztanemű ,de az egyéb eledellel azért nem tudtam kibékülni ,mert tudja a jó Isten ,miket tett bele az a szakácsné ? Amikor ettem ,agyonkarczolta a kis torkomat ,aztán nem győztem utána a vízivást . Asszonykám végre is rájött ,hogy miért főztek így . Háború volt ,takarékoskodni kellett az élelmiszerrel ;már pedig mentől jobban megtöltötték a vendégek a gyomrukat délután vízzel ,annál kevesebb ennivalót kívántak meg vacsorára . Ellentétben a gazdáimmal ,annál jobban szidta azonban az ellátást a többi vendég ;ezek nagyrészt nem bírtak annyi belátással ,mint a gazdáim és nem akartak számolni a háború okozta nehézségekkel . Ezek közül egyik-másik női vagy úri ismerőse gazdáimnak néhanapján bejött a mi lakásunkra étkezés után és olyasmit mondtak ,aminek értelmét igazán nem bírtam felfogni . Azt mondták ugyanis : – Az ebéd ma megint kutyának való volt ! S rendesen éppen olyankor mondták ezt ,mikor nekem sem ízlett egy csöppet sem az ebéd . Hát akkor hogy lehetett volna az kutyának való ? Ilyenkor azután asszonykám kinyitotta a „ szalon ”-beli szekrényt ,és kivett abból mindenféle jókat :süteményt ,gyümölcsöt és megkínálta vele a vendégeket . Ezek igen örültek neki ,s azt mondták ,hogy amit asszonykától kaptak ,többet ért az egész ebédnél . Nem sok idő telt belé és nagy örömre virradt az ország . Az alávaló ,alattomos támadókat ,a gaz oláhokat ,úgy kivertük az országból ,hogy azt sem tudták ,hol álljanak meg a futásukban . Mégis csak van igazság a földön . Ők alattomosan rabolni jöttek ;egy szövetségest ,titokban előkészítve ,orozva megtámadtak ,s mi lett a jutalmuk e dicső cselekedetükért ? Az ,hogy mi ,akik csak védekeztünk ,akiknek eszünk ágában sem lett volna őket megtámadni ,most ,az ő kergetésük közben ,országuk legnagyobb részét elfoglaltuk ! Elmenekült a szószegő király ,a háborúra uszító „jószívű ”királyné ,a sok hazug diplomata . Volt persze öröm az országban ! Asszonykámék is mindjárt jobbkedvűek lettek . Többször vendégeket is hívtak már ,vagy délutáni teára vagy estére . Sok vendég volt ilyenkor nagyon s én bizony örültem ennek . Nem mintha én már a vendégszeretet erényét is eltanultam volna asszonykámtól . Jó lélekkel ezt éppen nem állíthatnám . Egy-két jóbarátot szívesen látok én is . De már olyan nagy tömegben nem tudom annyira szemügyre venni az egyes vendéget . Ilyenkor föltámad pesszimizmusom . Hátha van közöttük olyan is ,aki nincs olyan jó szívvel asszonykámhoz ,mint ahogy mutatja – s az olyanra jó vigyázni ,sőt kötelességem vigyázni . Avagy engemet nem szível egyik vagy másik . Akad olyan is ,aki asszonykám kedvéért úgy tesz ,mintha szeretne engem . De mennyire csalódik az illető ,ha azt hiszi ,hogy engem be lehet csapni ! Az első beczéző szónál kiérzem ,hogy csak komédia ,ámítás az egész . Ilyenkor pláne nagyon ügyelek és figyelek ,mert ,mint már úgy hiszem említettem egyszer ,az én szememben – talán mondhatnám ,hogy az egész becsületes kutyafaj szemében nincs csunyább dolog ,mint a hamisság . Tehát én nem a vendégek tömegének örültem ,sem a nagy lármának ,melyet a sok ember csapott ,hanem annak a sok mindenféle jó falatnak ,amit asszonykám ilyenkor előkészített . Volt ott vajas ,sonkás zsemlye ,meg sok mindenféle egyéb is a zsemlyéken ,aminek a nevét akkor bizony még nem tudtam ,csak azt láttam és éreztem ,hogy jó dolgok . Sok édes sütemény meg torta is . Egyszer meg ,éppen mikor esti társaság volt és sokáig maradtak együtt ,volt valami nagyon kitűnő dolog . Olyan volt ,mint egy kis labda ,sárgás rózsaszínű ,s mintha mindegyik egy kis fehér szalaggal lenne átkötve . S mikor beléharapnak – akkor belül üres . De ami az ürességet körülveszi ,az nagyon jó és meleg . És valami nagyszerű ,aranyszínű édességet külön tányéron kínáltak hozzá a vendégeknek . Mikor behozták a tálakat azzal a sok szép piros labdácskával ,– hát a vendégek egyszerre megszűntek egymás között zsibongani és felkiáltottak : – Nini ,fánk !farsangi fánk !a háború harmadik esztendejében – ez már aztán nagyszerű ! Így tudtam meg annak a gyönyörű szép és jó eledelnek a nevét . Mikor ezzel a sok mindenféle jóval kínálták a vendégeket ,hát bizony alig akadt közöttük olyan ,aki engem viszont ne kínált volna . S én bevallom – el is fogadtam ,amit nekem nyujtottak . Hát ezért ,kérem ,egy ilyen alkalomból asszonykámnak egy közelállója igen csúnya dolgot mondott rólam . Furcsa szokás az is az embereknél ,hogy rendesen a legközelebb állók mondanak egymásnak csúnya dolgokat . A távolabb állók mindig sokkal udvariasabbak egymáshoz . Én az emberek helyén ilyen körülmények között a közelebbállókat is messzebbre állítanám – hadd legyenek azok is kedvesebbek és ne kellemetlenkedjenek . Hogy mit is mondtak rólam ? Azt mondták ,hogy én egy „jellemtelen ”kutya vagyok ,először megugatom az embereket ,azután elfogadom tőlük az ennivalót . No már ,kérem szépen ,hogy lenne ez jellemtelenség ? Akit megugatok ,az ,kérem ,a belépő idegen ember . Akitől elfogadok ,az már gazdáimnak rokona vagy barátja ,akit leültetnek ,megkínálnak . S az ,hogy bejövetelekor megugattam az illetőt ,csak nem ok arra ,hogy később ,ha megkínál engem valamivel ,ne fogadjam el tőle ? Hol itt a jellemtelenség ? Vagy hogy azután utólag sem barátkozom túlságosan ,vagy nem mutatok valami nagy szeretetet egyikük-másikuk iránt ,hát ez talán szintén nem valami jellembevágó dolog ? Hát az emberek – akiket nekem mindig mintaképemül kell tisztelnem ,– szeretnek -e mindenkit ,akitől valamit elfogadnak ? No ezt már magam sem hiszem . Inkább csak úgy tettetik ezt – szeretetet mutatnak ott is ,ahol nincs ,hogy kapjanak valamit . Vagy szép lenne -e az én tőlem ,ha egy darabka édességgel megvásároltatnám szeretetemet ,ragaszkodásomat ? Hiszen ez lenne a valódi jellemtelenség ,ha ilyen könnyű szerrel meg lehetne nyerni a hajlandóságomat . Engem kínálnak ,én elfogadom és ezzel a dolog el van intézve . Nem kértem ,nem alakoskodtam és utána – mert egy darabka édességet vagy czukrot elfogadtam – nem tartozom mindjárt szeretetet is mutatni ,pláne mikor nem érzem az illetővel szemben ! Szóval :ezek a nagyobbszabású vendégségek voltak kellemes szórakozásai különben egyhangú életemnek . S úgy vettem észre ,hogy asszonykámat is megvigasztalták ideig-óráig – az otthon illúzióját nyujtották neki . Amint azonban a tél vége felé közeledett ,a gazdám azon törte a fejét ,hogy mit csináljon velünk ,hová vigyen bennünket ? Asszonykám megszokta volt az egész esztendőt szabad levegőn ,a kertben tölteni ,– azon volt hát gazdám ,hogy most legalább a tavaszt és a nyarat jó levegőn ,szabadban élvezhesse . A gazdám oly hosszú időre nem utazhatott el velünk ,tehát úgy tervezte ,hogy a tavaszi hónapokat valahol a város környékén fogjuk eltölteni ,ahonnan ő bejárhat az irodájába is . Én bizony nem búsultam azon ,hogy ott fogjuk hagyni a penziót ,mert már sok dolgot nagyon untam benne . Így például akár berekedhettem volna – olyan sokat kellett mindennap ugatnom . A mi lakásunk előtt ugyanis egy folyosó volt ,ahová még több szoba nyílott ,s azokban más ,idegen emberek laktak . Erre a folyosóra ,amely egyúttal a mi előszobánk is volt ,csak úgy jutott be az ember kívülről ,ha csengetett . A gazdáimnak ,szerencséjükre ,kulcsuk volt ,tehát ők be tudtak jönni csengetés nélkül is . De jaj volt a szerencsétlen vendégeknek ,vagy a szállítóknak . Csengethettek órákon át ,míg valaki ajtót nyitott nekik . A szobalánynak ,aki hivatva lett volna ajtót nyitni ,mindig olyan foglalkozást adtak a penziótulajdonosok ,hogy jóformán sohasem volt a lakásban . Minthogy azonban a csengetők nagy része bennünket keresett ,hát én bizony kötelességemnek tartottam minden csengetést jelezni . Csoda ,hogy kis torkom ebbe meg nem szakadt . Egy szép napon azzal jön haza a gazdám ,hogy másnap kirándulunk ,arra a bizonyos szép helyre ,ahol a tavaszi hónapokra lakást akar kivenni nekünk . Asszonykám egy kicsit félt a dologtól . Mert úgy mondták ugyan ,hogy az a ház ,ahová megyünk ,szép erdőben van ,jó friss levegőn ,de úgy hívják ,hogy „ szanatórium ” . Már pedig mi ,hál ’Istennek ,nem vagyunk betegek ,– mondotta asszonykám – minek menjünk hát szanatóriumba ? Tudja Isten ,milyen hókusz-pókuszt fognak ott velünk csinálni ,– milyen betegekként kezelnek majd bennünket ? De a gazdám megnyugtatta asszonykámat ,hogy ne féljen ,mennek oda bizonyára egészségesek is most a háborúban – nem fogják tehát az embert olyan túlszigorúan tartani . Minthogy azonban szanatórium ,legalább meglesz ott az az egy ,amit asszonykám annyira szeret és kíván :a rend és tisztaság . Én a magam részéről csak örültem a dolognak . Végre kiszabadulok megint a rettentő háztömegből ,ahol még csak járkálni sem lehet ,nem hogy kedvemre futkározni . Fogok látni megint bokrot ,fát ,erdőt ,talán még hegyet is ,sőt tán még – mókuskákat is . Azokat a ravasz ,csodálatos állatokat ,akiknek a farkuk olyan ,mint a macskáé ,úgy másznak föl a fára is – de egyszerre csak repülnek ,egyik fáról a másikra ,úgy hogy ,sajnos ,nemcsak én nem tudom őket követni ,de még az asszonykám sem . Mindig elhívom őt ,hogy segítsen ,mikor egy ilyen állatot – amelyet asszonykám mókusnak nevez – pillantok meg a fán ,de mire asszonykám odajön ,a jó Isten a megmondhatója ,hogy melyik fára repült az már . Nem találjuk meg . S bizony bevallom ,hogy ilyenkor én keservesen vonítok a természet igazságtalanságán . Éppen olyan állat vagyok ,mint az ,még talán egy kicsit nagyobb is ,még a színem isi hasonlít az övéhez – s ő tud a fára mászni ,én nem ;ő tud repülni legalább egyik fáról a másikra ,én nem ;s ül a fenyőfának a legmagasabb csúcsán – és kinevet engemet . Hát szép dolog ez a Teremtőtől ,módot adni ,hogy egyik teremtménye kinevethesse a másikat ? De azért én mégis örülök ,ha látom ezt a ravasz kis jószágot – és keresem ott ,ahol csak tudom . Megsúgom ,hogy miért ? Mert azt remélem ,hogy egyszer mégis csak sikerülni fog őt a földön utólérnem – s akkor jól megtépázom viszonzásul azért a sok boszantásért és lenézésért ,melyben engem a fa tetejéről részesített . Szóval :nagy örömmel néztem a kirándulás elé és szívesen eltűrtem ,hogy – mint rendesen ,ha villamosra szállnak gazdáim – én „belsőleg ”utazzam . Már t. i. vagy az asszonykámnak ,vagy a gazdámnak a kabátjában ,belül – begombolva . Nem mintha nekem az ilyetén utazás valami nagy passzió volna . Sőt ellenkezőleg . Én szeretek mindent látni ,nézni ,megfigyelni ,hogy ha már mindig emberek között élek ,hát mentől jobban megértsem szavukat ,cselekedeteiket . No már pedig egy kabát mélyében eldugva nem nagyon lehet sem látni ,sem nézni ,sem megfigyelni ,csak – mint asszonykám mondani szokta – „inkognitó ”utazni . Már én igazán nem tudom ,mit kívánjak annak ,aki ezt a furcsa nevű utazást kitalálta ! Úgy hallom ,hogy „ városatyákénak nevezik azokat az urakat ,akik a villamos utazási törvényeket hozzák . Be szívesen belekapaszkodnék a nadrágjukba – úgy ,mint ahogy szoktam ,ha valakire igazán haragszom . Hát mindenféle piszkos ,lármás ,veszekedő ,goromba embernek szabad a villamoson ,nyíltan utazni – csak éppen nekem ,egy jól ápolt ,rendes ,tiszta ,sőt némi tanultsággal bíró kis kutyának kell elbújnom és kabát alatt utaznom ? Hát miért szenvednek azok az urak olyan kutya-iszonyban ? Hiszen külföldön mindenütt a nagy kutya kint a perronon ,a kicsi bent a gazdája ölében nyíltan utazhatik ,éppen csak nálunk nem . Én úgy gondolom ,hogy nálunk annak ,aki villamoson akar utazni ,gorombának kell lennie ,jobbra-balra lökdösni tudnia ,esetleg felebarátját a lépcsőről letaszítania – szóval csupa olyan műveletet kell végeznie ,aminőt én még nem tudok . S ezért nem engednek engem föl a villamosra . Csak azt nem értem ,hogyan tudják meg ezek az urak ,akik az utazási engedélyek fölött rendelkeznek ,hogy ki mennyire haladt már a durvaság és brutalitás tudományában – tehát ki érett meg már arra ,hogy fölszállhasson a budapesti villamos-vasutra ? De még valamit nem értek a villamos utazás körül . A gazdáimhoz is jár egy bácsi ,akiről azt hallottam ,hogy neki is van némi köze a városhoz ,sőt a villamoshoz ,vagy mint asszonykámék mondani szokták :a közlekedési ügyekhez is . Nohát ,kérem ,ez olyan derék ,finom úri ember ,hogy nemcsak asszonykámék szeretik ,de még én is nagyon kedvelem . Pedig hát tetszik tudni ,hogy én nem vagyok éppen bőkezű érzelmeim osztogatásában ! Már most hogyan lehetséges az ,hogy egy ilyen kedves ,jó modorú úri ember segítséget nyujtson olyan törvények hozásához ,hogy egy – szerénytelenség nélkül legyen mondva – jól nevelt ,tiszta ,csendes viselkedésű kis kutyát leparancsoljanak a villamosról ,még ha karon van is ,vagy télen muffban ül is – tehát még a legcsekélyebb helyet sem foglalja el – és egész csendesen ,tisztességtudóan viselkedik ,míg ellenben piszkos ,szurtos ,goromba ,dulakodó ,tolakodó embereknek szabad be- ,illetőleg felmenetelük van a kocsira és bármily lármásak ,bármily neveletlenek is ,senki nekik meg nem tiltja a felszállást . Sokat ,sokat gondolkoztam ezen a dolgon ,hogy rájöjjek e talány nyitjára . Azt hiszem ,most már közel vagyok hozzá . Ez az asszonykámék barátja ,ez a gavallér úriember van olyan finom és úri ízlésű ,hogy még soha meg se próbált egy olyan csúnya ,villamosnak nevezett kocsiba felszállni ,ahol a jegy megváltásán kívül még valami durvasági vizsgát is le kell tenni . S ezért ha ő elmegy hazulról és valahová kissé messzebb vidékre akar jutni ,olyan kocsi áll a lakása előtt ,melybe két ló van fogva ,melybe rajta kívül senki sem ül be ,s amely mindig kizárólag az ő rendelkezésére áll . Hát bizony ez is mutatja ,hogy jó ízlése van ,de mutatja azt is ,hogy bizonyára fogalma sincs arról ,hogy mi történik azokon a csúf villamos kocsikon ? Hogy is tudhatná ,mikor még sosem ült rajta ,mikor még arra sem tudja rászánni magát ,hogy egyszer megpróbálja . S én nem is tudok reá haragudni azért ,amit a villamoson velem cselekszenek . Úgy -e bár ,csak nem lehet valakit felelőssé tenni azért ,amiről neki tudomása sincs ? Elég az hozzá ,hogy mi bizony nem passzióból ,de kényszerűségből utaztunk jó sokáig a villamoson ,míg egy pompás levegőjű ,szép vidékre érkeztünk . Hó volt ,tél volt ,– de én máris el tudtam képzelni ,milyen jó lehet itt futkározni tavasszal ,vagy nyáron . Egy csinos épületbe mentünk be ,amely elég szép tágas kerttel volt körülvéve . Látogatásunk be volt jelentve ,tehát kerestettük azt a valakit ,akivel uracskám telefonon beszélt ,s akivel tárgyalhatunk a lakásról . Egy fiatal úr jelentkezett ,aki mint a szanatórium orvosa mutatkozott be . – És kivel lehet a lakásról tárgyalni ? – kérdeztük . – Velem ,– volt a válasza . Mi kissé furcsállottuk ,hogy a doktornak kell tárgyalnia lakásügyben ,– de hát ,ha a tulajdonos neki adta e megbízást ,nekünk nem lehetett ez ellen kifogásunk . Megnéztük a szobákat ,kiválasztottunk egyet asszonykámnak ,egyet a gazdámnak . Megbeszéltük ,hogy mibe fog kerülni és mikor fogunk kijönni . Az uracskám azt mondta ,hogy május közepétől július 1-ig akarunk itt tartózkodni . Mikor mindent szépen megbeszéltünk ,akkor a doktor úr egyszerre csak egy papirost nyujt a gazdám felé ,hogy írja alá . Nemcsak én nem tudtam ,hogy mi az ,de még a gazdám sem . Kisült ,hogy „ szerződés ” . A megbeszélteknek írásba foglalása ,hogy mit fizetünk ,meddig maradunk stb . No hát bizony asszonykámékat is meglepte a dolog ,hogy itt holmi írásbeli szerződést kötnek egy pár heti tartózkodás miatt . Asszonykámék már a félvilágot beutazták ,de ilyet még nem tapasztaltak . – No ez ,úgy látszik ,valami magyar speczialitás ,– mondta asszonykám . – Sebaj ,annál nagyobb rend és pontosság lehet egy olyan házban ,ahol még az ilyen szobalefoglalást is írásban intézik el . A pontosság még tovább ment ,amennyiben a gazdámtól még foglalót is kértek a lakásra . Ez a kérelem azután még meglepőbb volt számunkra . Eddig csak külföldön utazgattak ,nyaraltak asszonykámék ,ott rendeltek mindig lakásokat . De még soha egyetlenegy helyen sem jutott eszébe egy szállodásnak sem ,hogy gazdámtól előleget kérjen . Már pedig nemcsak gazdáim ,de még én magam is úgy gondolkozom ,hogy idehaza ,ahol gazdám él ,csak jobban tudhatják ,hogy ő kicsoda ,micsoda ,mint a külföldön ? – Ez már bizalmatlanság jele ,– mondotta asszonykám uracskámnak . – Szerződést kötnek ,előleget kérnek ,itt valami bibi lesz a ház körül ,azért akarják a jelentkezőket írás- és pénzbelileg lekötni . Még két kérdést intézett asszonykám a fönttisztelt fiatal úrhoz . Az egyik közelről érintett engem . Azt kérdezte ugyanis ,hogy nem lesz -e majd a szanatóriumnak ,éppen e rendeltetésénél fogva ,kifogása az én megjelenésem ellen ? – No – gondoltam magamban – még csak az kellene ! – és kezdtem lázadozni . Asszonykám lecsillapított és megmagyarázta nekem ,hogy ezen nem kell megsértődnöm . A szanatórium olyan hely ,ahol betegek vannak ,s én ,mint temperamentumos fiatal kis kutya ,néha megfeledkezem a köteles csendről és nyugalomról ,s az talán megzavarhatná valamelyik súlyosabb beteget . Asszonykám persze ezt csak nekem mondta ,míg az orvos a kérdésre azt válaszolta ,hogy ha a kis kutya csendesen viselkedik ,akkor bátran jöhet . Asszonykámnak erre adott felelete újból kibékített engem is . – Kérem ,– mondotta – ez a kis kutya igen csendesen viselkedik ,amíg a házban lárma vagy zaj nincs . Minthogy ez szanatórium ,csak természetes ,hogy itt se ajtócsapdosás ,se erős kopogás ,se hangos kiabálás nincsen ,tehát minden bizonnyal ő is csendesen fog viselkedni . A második kérdés már nem az én személyemre vonatkozott . De azért érdekelt mégis . Egyrészt ,mert magam is szeretem már előre tudni ,hogy milyen társaságba kerülök ,másrészt ,mert szívesen hallgatom asszonykám beszédét és bővítem ,sajnos ,még igen hiányos ismereteimet . – Milyen társaság szokott ide járni ,itt nyaralni ? – Óh ,a legjobb ,kérem ,– feleli a doktor úr . – Leginkább bankigazgatók és előkelő nagy pénzemberek . – Igazán ? – mondja asszonykám és elmosolyodott . – Hát azok ,szegények ,mind betegek ,úgy hogy egy egész szanatóriumot megtöltenek ? Én is ,már amennyire egy kutyától telik ,belsőleg elmosolyodtam . Mert tudtam már véletlenül ,hogy mennyire örült asszonykám annak a kilátásnak ;hogy csupa „előkelő nagy pénzemberek ”között fog egy pár hetet eltölteni . Ismertem ebbeli nézeteit . Füleltem gyakran ,mikor ilyesmiről vagy gazdámmal ,vagy valamelyik vendégével beszélgetett . Azt szokta mondani : – Nagyon szeretem ,ha valaki vagy valami szép . Nekem gyönyörűség a szépség esztétikai élvezése ,legyen az virág ,műtárgy ,emberi produktum ,vagy a természeté . S ha a természet vagy az Úristen legtökéletesebb teremtménye :az ember szép ,– azt éppen nagyon tudom élvezni . Az okos ,szellemes emberrel való érintkezés is haszonnal jár . Fölüdít a szelleme ,tanulságos az eszmecsere vele ,szóval nagyon örülök ,ha módomban van nagyobb intelligencziájú emberekkel társalognom . Szivesen barátkozom a jó emberrel is ,akinél talán a kiválóbb észbeli tulajdonságokat pótolják a szív gyöngéd adományai . Jól esik ,ha az embert szeretik ,ha megbízhatik a mások föltétlen ragaszkodásában ,odaadásában . De mi hasznom van nekem abból ,ha egy ember gazdag ? Az jó neki ,– de abból az érintkezésben az én számomra semmi előny nem származhatik . S azért soha ,a legkevésbbé sem érdekeltek engem barátaink anyagi körülményei ,– még kevésbbé bírt reám vonzóerővel vagy ösztönzött a megismerkedésre valakinek a nagy gazdagsága . Igaz ,hogy egy „ előkelő nagy pénzember ”lehet esetleg szép is ,– én ugyan még nem igen láttam ilyent ,– lehet okos is ,sőt ez talán még szükséges tulajdonság is lenne ,ha igaz – például egy bank igazgatásához . Sőt még az sincs kizárva ,hogy jólelkű . De a köztudatban mint a pénzbeli hatalom megszemélyesítői szerepelnek ,s rendesen az életmódjuk is olyan ,hogy szinte kiabálja a dúskálást a pénzben . S ehhez még segítségül veszik az asszonyt is ,aki azután pompázó ruháival ,hivalkodó ékszereivel és tékozló háztartásával ugyancsak megmutatja az ámuló ,hódoló vagy irigységtől pukkadozó népnek ,hogy mit tud produkálni egy „ előkelő nagy pénzember ”! Az én asszonykám bizony nem ámúl és nem hódol – és még kevésbbé irigykedik rájuk ,csak nem szerez neki éppen túlságosan nagy örömet az a kilátás ,hogy valahol egy pár hetet „a legjobb társaságban ”,csupa „előkelő nagy pénzember ”között fog eltölteni . Miután asszonykám mindkét kérdésére megkapta a választ ,gazdám leszúrta a foglalót ,másolatot kértünk a „ szerződés ”-ről és hazamentünk . Asszonykám útközben kifejezte bizalmatlanságát a bérbeadás furcsa körülményei miatt ,de gazdám igyekezett őt lehetőleg megnyugtatni . Én azonban boldog voltam . Már előre élveztem a gyönyörűséget ,mikor egész nap a szabadban fogok futkározhatni ;nem leszek egy városi házban ,szobában becsukva ,az Úristen szabad levegőjétől elzárva ,megfosztva . És a sétáimat sem fogom megkötözve végezni ,hanem futok úgy és annyit ,amennyit csak kis tüdőm kibír ! Nem is érdekelt már engem otthon semmi egyéb ,csak az ,hogy mikor fog a boldog szabadúlás ideje bekövetkezni . Hogy szebb lett az idő ,persze ,többet jártunk ki ,sőt elmentünk néha még a hegyre is ,a mi kertünkbe . De hát mit ért az a negyedóra ,amit ott kedvemre futkározhattam ,mikor az oda- és visszamenetel sokkal tovább tartott ,– és szégyenszemre megkötözve ,minden személyes szabadságtól megfosztva és minden cselekvésben megakadályozva kellett az utat megtennem ! Nem is füleltem még sohasem annyira gazdáim beszédére ,mint mikor a nyaralásunk kérdését tárgyalták . Egy szép napon hazajön gazdám az irodájából ,s igen fura históriát mond el asszonykámnak . Hegyeztem a fülecskéimet ,mert az engemet oly közelről érdeklő tárgyról volt szó . Azt meséli ,hogy ma odatelefonáltak hozzá a szanatóriumból és érdeklődtek az iránt ,hogy április melyik napján fogunk kimenni . Uracskám persze azt válaszolta ,hogy semelyikén sem ,mert mi május közepétől vettük ki a lakást . (Bizony én is tudom – sajnos – hogy csak akkortól !) Erre az illető ,aki magát igazgatónak nevezte ,igen izgatott hangon azt válaszolta ,hogy neki írása van arról ,hogy mi április közepétől vettük ki a lakást . Ime ,milyen jó volt ,hogy másolatot kértünk a „ szerződés ”-ről . – Nekünk is van írásunk ,még pedig májusról ,– mondja gazdám . Így sarokba szorítva ,az „ igazgató úr ”egyszerre másba kapaszkodott bele :azt mondta ,hogy az orvos nem volt feljogosítva a lakás kiadására . Képzelhető ,hogy ez a hallatlan eljárás mennyire felháborította gazdámat ! Izgatott vita után az „ igazgató úr ” kérésére végre is abban állapodtak meg ,hogy bizonyos napon kimegyünk a szanatóriumba a dolog tisztázása végett . Asszonykám azt gondolta magában ,hogy úgy látszik ,megint jól látott ,amikor rosszat látott . Én félni kezdtem ,hogy itt valami baj talál lenni és nem mehetek ki abba a szép erdőbe nyaralni . A gazdám azonban gondolt egyet . Igen nagy ismeretsége van neki . Ha néha elmegy a klubba ,ott összejön sok-sok képviselővel és egyéb úri emberrel . Ha elmegy vasárnaponként az asztaltársaságához a kávéházba ,ott másféle ,más foglalkozású úri emberekkel találkozik . Az előbbiek azok ,akik a törvényeket hozzák . Az utóbbiak ,akik ítélkeznek azokon ,akik ezeket a törvényeket nem akarják megtartani ,És még valami furcsa foglalkozású urak is tartoznak az asztaltársasághoz . Én bizony kis kutya létemre nem tudom megérteni ,hogy tulajdonképpen mi czélja ,vagy haszna van az ő foglalkozásuknak . Alig tudom ,hogyan kezdjem megmagyarázni ,hogy mit gondolok . Hát amint emlitettem ,a klubbeli urak csinálják a törvényeket . Az asztaltársaságbeliek egy része ítélkezik a bűnösök fölött ,akik vétettek e törvények ellen . De már most vannak ott olyan urak is ,akik ezekről ,a bűnös emberekről ,mielőtt a bíró – mert így hívják az ítélkezőt – ítéletet mondana ,nagy beszédet mondanak . De milyent ! Ha az édes szülőanyja meghallgatná ,aki a legártatlanabbnak tartotta az ő gyermekét ,még az is elhinné bűnös voltát ,úgy bemártja az egyik . S mikor ez elkészült vele ,akkor megszólal a másik . Ez megint ,a másikkal ellentétben ,annyira tisztára mossa a vétkező embert ,hogy a végén ő maga is elhiszi ,hogy olyan ártatlan ,mint egy ma született bárány . No már kérem ,van ennek értelme ? – ezt kérdi egy kis kutya . Hát az a szegény bíró hogy tudjon már ezek után ítélkezni ? Kinek higyjen ő ,annak -e ,aki bemártotta ,vagy annak ,aki tisztára mosta a vétkest ? Hisz ez a sok beszéd ,ez a két ellentétes szóhalmaz rettentően megzavarhatja őt és megnehezíti az ítéletét . Én ezt fel nem foghatom ,az már igaz . Úgy látszik ,sok az ember és kevés a foglalkozás – azért kellett ilyen furcsákat is kieszelni ! Tehát azt gondolta gazdám ,hogy az ő nagyszámú és különféle foglakozású ismerőse között fog talán akadni olyan is ,aki véletlenül már volt ebben a „ szanatórium ”-ban ,ismeri az „ igazgató ” urat és fölvilágosítást adhat az egész intézményről . Mert ahhoz – amint asszonykám mondta – még csak nem is kell valami nagy éleslátás ,hogy kitalálják ,miért akarja az „ igazgató ” úr ,hogy mi már áprilisban kimenjünk . Bizonyára nem azért ,hogy mentől előbb szerető keblére öleljen bennünket . Hanem egyszerűen azért ,mert mikor februárban megkötöttük a „ szerződést ”,akkor még csak imádkoztak ,reménykedtek a penzió- és szanatórium-tulajdonosok ,hogy ez a szörnyű háború még nyáron is tartani fog . De megtörténhetett volna – és mi bíztunk is benne (ez még Amerika beavatkozása előtt volt ),– hogy nyárra már véget ér . Minthogy sajnos ,ezúttal az Úristen nem az anyák ,feleségek és gyermekek esdeklő imáját hallgatta meg ,de a hadiszállítókét és mindenféle egyéb tisztes uzsora-iparosét ,konjunkturaélvezőét ,tehát természetes ,hogy a penzió konjunktura-higanya is újból magasra szökkent és a mi „igazgatónk ”– a nekünk elég drágán kiadott két szobáért most még nagyobb árt remélt elérhetni . Nem egyszer mondta asszonykám ,hogy milyen borzasztó az ,hogy nem teljesedett be a gazdám reménye ,amelyet a villa eladásakor táplált . Hogy t. i. pár hónap alatt vége lesz a háborúnak és mi nem leszünk kénytelenek penziók és hasonlók vendégszeretetére fanyalodni . Az uracskám elment tehát az ő asztaltársaságához ,mint rendesen ,és érdeklődni kezdett az iránt ,vajjon az urak közül valamelyik nem ismeri -e a „ szanatórium ”-ot és igazgató-tulajdonosát . Bizony ismerték . Még pedig úgy ,hogy az egyhangú vélemény az volt :inkább a foglalót veszni hagyni ,mint oda kimenni . Ahol már a bevezetés ilyen ,milyen lehet a folytatás ? Voltak köztük többen ,akik a folytatást is ismerték ,s azt mondták ,Isten mentsen meg attól ! Úgy látszik azonban ,hogy ez az igazgató bácsi is volt oly okos ,hogy ugyanazt cselekedje meg ,amit a gazdám . Valószínűleg ő is érdeklődött aziránt ,hogy tulajdonképen kik azok ,akik az ő vendégszerető hajlékába bevonulni óhajtanak ? S úgy vélem ,hogy a fölvilágosítás ,melyet gazdám kilétéről kapott ,nem lehetett a legrosszabb . Sőt talán még arra is gondolhatott ,hogy többet árthat az ő reputácziójának azzal ,ha ilyen kisded machinácziót alkalmaz olyannal szemben ,akinek már hivatásánál fogva is olyan sok az összeköttetése ,mint amennyit telhetetlen zsebének árt a még nagyobb haszon elmaradása . A gazdám ,részben a közvetlenül tapasztaltak ,részben a kapott felvilágosítások és barátai tanácsa folytán ,el volt tökélve arra ,hogy abba a „ szanatórium ”-ba be nem teszi a lábát és a megállapított időben azért ment ki velünk együtt ,hogy az írást mindenképpen visszaszerezze . Mert a foglalót nem nagyon bánta a gazdám ily körülmények között ,de abba még sem mehetett bele ,hogy a „ szerződésen ”levő névaláírása folytán kellemetlenségei legyenek . De mily fordulat ! A tulajdonos házaspár ,mellyel most szemben állottunk ,maga volt a kedvesség és előzékenység . Gazdám egész egyszerűen felajánlotta nekik a „ szerződés ” felbontását ,– de ők hallani sem akartak róla . Hogy itt félreértés forog fenn ,az igaz ,hogy a doktornak nem lett volna szabad a szobákat azon az áron kiadni ,az is igaz ,hogy nekik úgy jelentette ,hogy mi már áprilisban foglaljuk el és már május végén elhagyjuk a lakást ,hogy ők erre az időre kétszer akkora összeget is kaphatnának ezekért a szobákért ,hogy azóta minden megdrágult ,még a levegő is ,a víz is – ők mégis állják a megállapodást . Gazdám elkérte az általa aláírt szerződési lapot . Nyilvánvaló volt a hamisítás és annál szembeszökőbb ,mert a hamis adatok más színű tintával voltak az eredeti szöveg fölé írva . Gazdája ennek a dolognak nem akadt . Az akkori alorvos ,voltakép helyettese egy másik alorvosnak ,aki a bevonult főorvost helyettesítette ,már régen nincs itt és fel sem található . Egyébként is minek kutassuk ezeket a dolgokat ,hiszen „úriemberek vagyunk ,vagy mi ”– és ők teljességében beváltják azt ,amire kötelezetteknek jelentik ki magukat újólag . Ezt hajlandók újabbi kötelező írással is igazolni és ezt az új „ szerződés ”-t rögtön ki is állította az igazgatónő ,aki a tárgyalásokat vezette . Szóval :nem volt menekülés . Mialatt uracskáim tárgyaltak ,egyre nyílt az ajtó ,s mindig egy-egy más cseléd dugta be a fejét – valami kérdéssel . Én ezt a jövést-menést ugyancsak nem szeretem ,a cselédeket meg éppen nem – s efölötti haragomnak elég hangosan kifejezést is adtam . Egyszerre csak megszólal az igazgató : – Hát a kis kutyával mi lesz ? – Velünk jön ,természetesen ,– mondja az asszonykám . – Az lehetetlen egy szanatóriumban . – Ebben tökéletesen igaza van – mondja a gazdám . – Tépjük szét a második szerződést is . Erre az igazgató úr hitvese mégis csak föleszmélt ,hogy talán túl áttetsző lesz ez a dolog mi előttünk is ,meg mások előtt is ,akik erről a dologról esetleg tudomást szereznek . És engesztelni kezdi urát és parancsolóját ,aki erre elmondja ,hogy még a saját tulajdon lányának – s ezt a szót úgy mondja ki ,hogy mi mind a hárman majd elsülyedtünk alázatunkban – még a tulajdon lányának sem engedi meg ,hogy a kutyája betegye a lábát a szanatórium területére . Bizonyára nincs is annak olyan finom és ápolt kis lába ,mint az enyém !gondoltam én magamban . Hogy ez az állítása az igazgató úrnak mennyiben volt igaz ,arról később bőségesen módunk volt meggyőződni . A házastársak között kifejlődött élénk eszmecsere végre is azzal végződött ,hogy az igazgató azt indítványozta :tegyenek engem próbára . Menjen ki velem az asszonyka ,vigyen be egynéhány helyiségbe és ő majd meglátja ,hogyan fogok viselkedni ? Lehetett -e az ő óhajtásának ellentállani ? Megindultunk tehát ,én az asszonykám karján ülve . Az igazgató vezetett és berontott a társalgóba ,ahol a Terézváros sötétebb utczáiból származható öreg hölgyek folytattak élénk eszmecserét . Az igazgató úr abban reménykedett ,hogy szemeimnek és füleimnek ezt a kellemetlen megkisértését nem fogom szó nélkül eltűrni . De én szuverén nemtörődömséggel néztem le az agg hölgyekre . Erre be-benyitogatott egy pár szobába ,de úgy ,hogy ő azután kiment és kívülről energikusan kopogott . Nem volnék az a – szerénytelenség ne essék szólván – okos kis kutya ,ha én az ilyesminek fölülnék és az ő együgyű csalafintaságának eszközévé válnék . Meg aztán mi közöm nekem ahhoz az idegen szobához – és a kívül kopogóhoz ? Egy hanggal sem reagáltam . Leforrázva tért vissza az irodába . Mire asszonykám elmondta az igazgatónénak a kísérleti kirándulás eredményét ,minthogy ő volt az ,aki férjével szemben engem védelmébe vett . Ismételte ,amit annak idején a doktor úrnak mondott :hogy én nagyon élénk kis jószág vagyok ugyan ,de ahol csend van ,ott kifogástalanul viselkedem . S egy szanatóriumban meg csak természetes ,hogy csend és nyugalom van . Elváltunk nagy barátságban (!)azzal ,hogy május 15-én meg fogunk ott jelenni . Hazamenet azt mondja asszonykám a gazdámnak : – Ezek most nem akarták az üzletet visszameneszteni – a konzekvencziáktól való félelmükben . Ha nyolcz napig bent leszünk ,valami úton-módon a kis kutya révén fognak belénk kötni ,s tőlünk szabadulni akarni ,hogy végeredményben mégis csak hozzájussanak a felfokozott nyári uzsora-árhoz . Gazdám meg akarta nyugtatni asszonykámat ,hátha mégsem fognak így eljárni ,talán még ezekkel az emberekkel szemben és ezek után az előzmények után sem kell mindjárt a legrosszabbat föltenni . Asszonykám azonban nem nyugodott meg ,világosan kifejtette gondolatait : – Én előre és becsületes nyíltsággal megmondom ,hogy így érzek most ,hogy így látom a dolgokat . Ha ezek most belekapaszkodnak a kis kutyába és azt használják fel ürügyül a szakításra – az roppant átlátszó dolog lenne . Míg ellenben – úgy vélik ők – most igen gavallérosan viselkedtek ,korrektül megtartották a szerződést . Hogy ezután mi fog történni ,az már más dolog ! Arról már ők nem tehetnek . Ha csalódtam ,– fejezi be asszonykám mondókáját – annál jobb . Inkább egy kis pszichológiai felsülés ,mint kihurczolkodás – hajlékbizonytalanság nyár közepén . Én meg azt gondoltam magamban :ha így áll a dolog ,ha engem akarnak felhasználni asszonykám boszantására ,esetleg kitevésére ,hát ez ugyan nem fog nekik sikerülni . Én nem állok kötélnek és olyan csendes leszek ,amilyen csak egy jó kis kutyus lehet ! Az a pár hét ,amely elválasztott bennünket a kiköltözés terminusától ,elég gyorsan telt el . Szép volt az idő és sokat jártunk ki a kertünkbe . Asszonykám élvezte gyönyörű virágait :orgonáit ,iriszeit ,de talán még jobban azt ,hogy mindezzel a sok remek virággal sok embernek szerezhetett örömet . Óriási csokorba kötötte és elküldte azokhoz a barátaihoz ,akikről tudta ,hogy éppen úgy szeretik a virágot ,éppen úgy örülnek annak ,mint ő . Évek óta megszokták tavasszal ezeket a küldeményeket . S mindig azt mondta asszonykám :ha már ő ,sajnos ,meg van fosztva a kerti lakástól ,a tavasznak élvezésétől az otthonában – legalább is a barátai ne károsodjanak emiatt . Még a penzióban is nagy volt az öröm ,mert ott is osztogatta asszonykám a virágokat . Sőt még a tulajdonosnak is juttatott belőle ,amin pedig én nagyon csodálkoztam . Mindhiába ,– elmélkedtem magamban – az emberek nem okulnak és nem tanulnak . Hiába minden tapasztalatuk :a természetükön nem tudnak változtatni . Az én asszonykám is ,akit pedig – nagyon természetesen – igen okos asszonynak tartok ,jó és figyelmes mindig az emberekhez ,daczára annak ,hogy már nagyon gyakran nem volt köszönet benne . Így ezúttal is ,alig hogy beköltöztünk a penzióba ,asszonykám azon törte a fejét ,mivel kedveskedhetne új gazdáinknak ? És mivel ezekben a gyászos időkben valóságos kinccsel felérő értéket képviseltek némely konyhakerti termények ,abból a kevésből ,ami kertünkben őszre még megmaradt ,a legnagyobb részt nekik juttatta . Asszonykám nem várt ezért sem különös köszönetet ,sem semmiféle extra figyelmet – egyszerűen öröme telt benne ,hogy nyujthat a háziaknak valamit . S így máskor is ,ha volt valami különlegessége ,hát szívesen juttatott belőle nekik is . Annál különösebb volt azonban az ő viselkedésük . És csodálatos is ,mert jóravaló ,szimpatikus ,sőt művelt emberek voltak . Az asszony különösen intelligens ,tanult nő volt ,és szavaiból ítélve ,nagyon altruista érzelmű ,aki komolyabb olvasmányokkal ,művészettel és jótékonykodással is foglalkozott . Szóval sok mindenfélével ,de legkevésbbé azzal ,ami hivatása ,magára vállalt kötelessége lett volna ,azzal ,ami kenyérkeresetük forrása volt :a penzióval ,illetőleg annak a vendégeivel . Egész hosszú ottlakásunk alatt egyetlenegyszer sem jutott eszébe :bejönni a lakásunkba ,akár neki ,akár valami helyettesének ,vagy akárcsak meg is kérdezni ,hogy nincs -e valami óhajunk ,rendben van -e minden a lakásban ,– mint ahogy ez a kulturáltabb helyeken szokás . Sőt ,mikor asszonykám egyszer napokig beteg volt és az ebédnél meg sem jelent – (az én nagy örömömre a lakásunkban étkezett )– a legcsekélyebb mértékben sem érdeklődött iránta ,sem a betegsége alatt ,sem utána ,mikor újból megjelent az étteremben . Nemcsak asszonykám nem értette ezt meg ,de még jó magam sem . Mert ha az a tulajdonos néni annyira jószívű ,hogy még a vadidegen emberek és gyerekek sorsát is szívén hordja (különös előszeretettel foglalkozott a lelencz-üggyel ),miért nem juttat szíve érzelmeiből egy-egy kis szerény részecskét azoknak az embereknek is ,akiket ismer ,– akik az ő gondozására bízzák magukat ,akik az ő hajlékának és konyhájának a vendégei – s akik ezért nemcsak hálával és szép szóval ,de pengő ércczel is megfizetnek ? Asszonykámék többször mondták ,hogy ők már a fél világot bejárták – háború előtt . S így volt is némi tapasztalatuk a hotelok és penziók körül . Bárhol jártak ,bárhol voltak ,a legeslegnagyobb előzékenységgel bántak velük ,a legelégedettebben távoztak ,s valahányszor ugyanabba az országba ,ugyanabba a városba visszatértek ,természetesen megint ugyanabban a hotelban és penzióban szálltak is meg újból . S mindig kölcsönösen nagy volt az öröm a viszontlátáson . – Míg itt ,idehaza a legelső alkalommal ,amikor arra voltak utalva ,hogy penzióban töltsenek el egy pár hónapot ,mindannak a tökéletes ellenkezőjét tapasztalták ,mint a külföldön . Itt a tulajdonosok nemcsak nem keresték ,de egyenesen kerülték a találkozást vendégeikkel . S ha már éppen kénytelen volt valamelyik vendég panasszal vagy valamely kívánsággal elébök járulni ,akkor udvarias formában megígérték ,hogy majd megvizsgálják a dolgot ,majd utánanéznek ,majd segítenek a bajon ,– de eszük ágában sem volt azt meg is cselekedni . Az én asszonykám ,daczára annak ,hogy ért mindenhez ,– konyhához ,tisztasághoz ,egyáltalában háztartáshoz – igen szerény igényű ezekben a dolgokban az otthonán kívül . Csak azt követeli meg ,ami neki föltétlenül dukál . Semmi különös vágya vagy kívánsága nincs . Én Istenem ,talán csak nem valami különös kívánság például az ,hogy a drágán megfizetett ,három szobából álló lakásába az őt kereső vendégek vagy szállítók be is tudjanak valahogyan jönni ? Már a legelső nap ,mikor beköltöztünk ,tapasztalta asszonykám azt ,amit már föntebb megírtam ,hogy mi el vagyunk zárva a külvilágtól s hogy a külső ajtón levő csengő csak fölösleges luxus ,mert annak hangjára rajtam kívül senki sem reagál . Mindjárt aznap megkérte igen udvariasan a tulajdonosokat ,hogy ezen a lehetetlen állapoton segítsenek . Ők ,nem kevésbbé udvariasan ,elismerték ,hogy teljesen igaza van asszonykámnak és pár napon belül okvetetlenül segítenek a dolgon . Mindhiába volt még sokszori ,tréfás és komoly kérés és figyelmeztetés ,eszük ágában sem volt a legcsekélyebb intézkedést sem tenni ,és majd egy évi ottlakás után kivonultunk anélkül ,hogy csak egyetlen egyszer is sikerült volna elérnünk ,hogy valaki – hozzánk bejönni óhajtó – a penzió valamely alkalmazottja által nyert volna bebocsáttatást . Meglehet ,– így vélték gazdáim is – hogy ezeket az embereket is a háború rontotta el . Úgy hallottuk ,hogy azelőtt figyelmesek voltak a vendégeikkel szemben ,igyekeztek mindenben kedvükre járni és így alapították meg penziójuk jó hírét . De kiütött a háború és a sok borzalom és nyomorúság között ,amelyet produkált ,nem utolsó helyen áll az óriási lakáshiány . Már most akármit tesznek vagy nem tesznek a vendég érdekében ,a hotel ,a penzió tömve van . Ily körülmények között miért foglalkozzanak a vendégekkel ,miért törődjenek velük ? Minden szobában van lakó ,minden egyes távozó helyébe jelentkezik legalább két új pretendens . Úgy gondolkodnak hát a tulajdonosok :élvezzük az irodalmat ,művészetet ,a gondtalanok életét ,ez zavartalanabb örömökhöz juttatja az embert . És mire vége lesz a háborúnak ? Óh ,akkorra már annyi pénz lesz együtt ,hogy be is csukhatják a boltot . Amilyen „szívélyes ” volt az érintkezésünk az egész penzióbeli tartózkodásunk alatt ,olyan volt a búcsú is . Véletlenül találkoztunk a folyosón – és így módunkban volt elbúcsúzni . Én jelen voltam ennél a búcsúzásnál és láttam ,hogy gazdáim egészen meg vannak illetődve . Különösen asszonykám szemében megcsillantak a könnyek is . Elvégre is hosszú hónapokat töltött ebben a házban ,amely első lakása volt saját otthonának elvesztése után . Megszokta ,megkedvelte a lakást és ha azokban az igazán apró dolgokban kedvére jártak és egy kis melegséget tanusítottak volna irányában ,akkor talán szegény még holmi kis otthon illúziójának adhatta volna át magát . Rosszúl esett neki az üzletszerű ,rideg bánásmód – a sok-sok figyelmetlenség . Mégis arra kérte gazdámat ,hogy a jövő téli szezonra is lehetőleg ide térjenek vissza . Itt már ismerte a dolgokat – nem akart új tapasztalatokat gyűjteni ,szinte félt már tőlük . A kitűzött napnak ,május 15-ikének estéjén megérkeztünk új otthonunkba ,ahová gazdáim ,kivált asszonykám ,félelemmel ,– én ,bevallom ,mindenek daczára örömmel jöttem . Az igazgató úr ott ült a ház előtt levő padon ,„ alattvalói ” körében . Azért mondok „alattvalót ”,mert gazdám rövid pár napi ottlétünk után már „fejedelem ”-nek nevezte el az igazgató urat . Nem éppen a viselkedése volt fejedelmi ,mondja asszonykám ,de az a mód ,ahogy fellépett ,az allűrök ,amelyeket magára öltött ,kétségtelenül igazolták ,hogy az igazgató úr sajnálatosan eltévesztette a kort ,amelybe beleszületett . Neki a feudális kor valamelyik lovagvárában lett volna a méltó helye ,nagyszámú fegyverhordozók ,csatlósok ,jobbágyok körében . Csak látni és hallani kellett ,hogy reggelenként mily méltósággal foglalta el helyét a nagy udvar valamelyik asztalánál ,hogy onnan kiossza a napi parancsokat a hatalma alá rendelt személyzetnek ;mily hangosan rendelkezett ,tekintet nélkül az ott reggeliző ,vagy a szobákban még alvó vendégekre ,mily szuverénül avatkozott bele mindenbe és mindenkinek a dolgába . És ahogy a vendégeivel érintkezni kegyeskedett ,az némileg még túltett az igazi fejedelmeken is . Más egyszerű „fejedelmek ”,– így mondta asszonykám – például a mi boldogult királyunk ,Ferencz József ,ha valakit audienczián fogadott ,ha le nem ültette az illetőt ,akkor ő maga is állva maradt . A szanatórium fejedelme pedig ,ha maga elé bocsátja női vagy úri alattvalóit ,ülve marad ,de őket állni hagyja . Ezúttal kivételesen ,úgy látszik ,megengedte az alattvalóknak ,hogy azok is leüljenek a kertben elhelyezett padokra . De bezzeg nem ült ,hanem ugyancsak elevenen ugrált ,tánczolt a szegény alattvalók lába között az a bizonyos kis kutya ,az én kollégám ,akinek „soha nem szabad a lábát a szanatórium területére tennie ”. Meg is vizsgáltam mindjárt közelről a lábát ,hogy be van talán kötözve valamivel és így azért mondják ,hogy nem érinti a szanatórium területét . De bizony nem találtam én azokon a lábakon semmit sem – legfeljebb azt a tapasztalatot ,hogy bizony nem minden kutyát tartanak oly tisztán és kefélnek ,fésülnek ötször is napjában ,mint engemet asszonykám ! Fölnéztem hát asszonykámra ,hogy mit szól ehhez ? Ő azután megmagyarázta nekem ,hogy bizony ez megint egy kis eltávolodás volt a háziak részéről az igazságtól ,s hogy ez nem meglepő . Mert ha vannak olyan emberek ,akik le-letérnek az igazság ösvényéről ,– akkor bizony ezek a kirándulások nem „egykék ”,hanem igen szapora familia tagjai . S aki egyszer erre az ösvényre tért ,igen nehezen talál vissza a másikra ,az igazságéra . Meghatott asszonykám bizalma ,hogy ezúttal az ő felebarátainak ,a felsőbbrendű emberi lényeknek hibáit is így feltárta előttem . Ezúttal egyenesen nekem mondta el ,szemtől-szembe – míg eddig tapasztalataimat ,ismereteimet az emberek körül csak úgy szereztem ,hogy kihallgattam ,ha egymás között beszélgettek . Most is hallottam ,mikor azt mondta asszonykám a gazdámnak : – Én jót álltam Bébikéért ,hogy jól fog viselkedni . Abban a föltevésben mertem ezt tenni ,hogy – amint ők állították – egy teljesen kutyamentes szanatóriumba jövök . De ahhoz nem is kell valami nagy kutyaszakértőnek lenni ,hogy megértsék azt ,hogy ha egy kutya van már a házban ,aki hangos vagy neveletlen ,akkor ,ha jön oda egy másik ,bármily csendes és jól nevelt állat legyen is különben ,kutyatermészetéből kifolyólag reagálni fog a másiknak a cselekedeteire . Ezért döbbentette őt meg a kutya ottléte . De hallgatott ,nem szólt semmit sem . Mert fogadalmat tettek gazdáim kölcsönösen ,hogy a lehetőségig hallgatni fognak . Sem panaszkodni nem fognak ,sem kifogást tenni ,csakhogy elkerüljék az érintkezést a „ fejedelmi ”családdal . Mert ezt az eljárást ajánlották nekünk igen melegen a hellyel ismerős barátaink . Azt mondták :ha ebben a házban bizonyos ideig meg akarunk maradni ,ez csak úgy sikerülhet ,ha annak gazdáját ,amikor csak látjuk ,nagy ívben kikerüljük . Az első vacsora elég jól ízlett nekünk . Mondtam már ,kérem ,hogy mi igazán nem vagyunk túlkövetelők . Azután lefeküdtünk . No ,ez már sokkal rosszabbul sikerült . Ahogy egy szanatóriumban dukál ,mi kilencz órakor visszavonultunk és szobánkban szép csendesen viselkedtünk . De úgy látszik ,ezt az illemet csak mi tudtuk . Mert mikor úgy tíz óra tájban le akartunk feküdni ,hát egyszerre olyan pokoli zaj és lárma kerekedett ,hogy azt sem tudtuk ,hová legyünk ! Valószínűleg ,hogy túlságosan el ne bizakodjunk ,hogy hős katonáinknak sikerült az Úristen segedelmével távoltartani tőlünk az ellenséget ,olyan őrült ajtócsapdosást ,lármát produkáltak ,hogy valóságos pergőtüzre emlékeztettek bennünket . Asszonykám azt mondta ,hogy köszöni az ilyen mulatságot ,inkább le sem fekszik ,amíg vége nem lesz a nagy zajnak . De biz az 11 órakor még nagyobb erővel tört ki . Ugyanis a velünk egy emeleten levő társalgóból akkor jött ki egy kártyázó-társaság ,élén a fejedelmi családdal – nagy ajtócsapdosással ,hangos nevetéssel ,mulatozással ,búcsúzással – éjjeli 11 órakor – egy szanatóriumban ! Mi még eddig „szanatórium ”-ban nem voltunk ,csak elsőrangú hotelokban voltak velem idáig a gazdáim . Ezekben este 10 óra után mindenütt mély csendnek kellett lennie és igy persze nem tudhattam ,hogy itt még késő éjjel is szabad a vásár . Pedig azt már tudtuk ,hogy a mellettünk levő két szobában ,jobbról is ,balról is ,súlyos betegek laktak ,alattunk is egy igen súlyos beteg . Már hogy bírják el ezek ezt a zajt ,mikor az én asszonykám egyáltalában le sem mert feküdni ,míg ez a vidám társaság végleg el nem vonult és míg meg nem szünt a fejünk felett lakóknak hangos dobogása – jóval éjfél után . Természetes tünet minden kissé idegesebb embernél ,hogy ha megakadályozzák az elalvásban akkor ,amikor tudna aludni – később már nem sikerül elaludnia . Igy járt szegény asszonykám is . Még szerencse ,hogy úgy sem élvezhette volna sokáig az éjjeli alvást ,mert már korán reggel ,jóval hat óra előtt megkezdődött a házi személyzet hangos diskurzusa ,amit nyomon követett a vendégek ajtaja előtt való czipő- és ruhatisztítás . Hogy a sok poros czipőt és ruhát közvetlenül a vendégek ajtaja előtt porolják és tisztítják ,ennek nyilván az lehet az oka ,mondta asszonykám ,hogy az a sok baczillus ,amit róla lekefélnek ,valahogy el ne szabadulhasson ,hogy a vendégek – szobáikból kijövet – ezeket direkte beszippanthassák . Ez ,úgy látszik ,a szanatórium higiénikus berendezéséhez hozzátartozik . Igaz viszont ,hogy ennek fejében a nem alvó emberiség egészen szépen elszórakozhatott a tisztításra kerülő czipők megszámlálásával . Mert ezt igen jól és pontosan megcselekedhette ,ha összeszámlálta a koppanásokat ,melyekkel a már megtisztított czipők ledobása járt . Képzelhető ,hogy mily fizikai állapotban tápászkodott fel az ágyból asszonykám ,de még én is – ez első szanatóriumi éjszaka után . Egy reményünk volt még csak ,hogy majd talán ebéd után sikerül kipótolni egy kissé az éjjel elmulasztottakat . Asszonykámnak megvan az a szokása ,hogy reggel is ,este is igen alapos mosakodást végez ,lehetőleg fürdővel . Úgy gondolta ,hogy erről nem kell lemondania ebben a szanatóriumban sem ,amely egyúttal vízgyógyintézet is . Odamegy hát a szobában levő vízvezetéki csaphoz ,nyomkodja ,forgatja – mind hiába !egy csöpp vizet sem tud belőle kiszorítani . Nincs ,nincs – víz nincs . Végre nagy csöngetésre és alázatos kérésre behoznak egy korsó vizet ,– de a korsót mindjárt vissza is kérik ,mert az egész emelet részére csak egy korsó van . Megreggelizünk . Utána kimegy az asszonykám . Nem sírok ,nem vinnyogok ,mert se kalapot nem vett föl ,se háziruháját nem vetette le – tehát tudom ,hogy visszajön rövid idő múlva . Vissza is jött ,de rögtön . Ámde hogyan ! Egészen ki volt kelve magából . Azt mondja uracskámnak ,hogy amit most tapasztalt ,azt leírni nem lehet . Beteggé tette . Visszatérhetünk Rousseauhoz – a természethez . Amire Bébikét tanítottuk annak idején ,azt most mi tanulhatjuk meg . Nem is gondoltuk volna ,hogy még mire lesz jó ,hogy erdőben lakunk ! Ebéd után asszonykám lefekszik és elszunnyadni próbál ,hogy pótolja az éjjel mulasztottakat . Istenem ,milyen naiv egy vállalkozás ! Hogy képzelhette azt ,hogy ott ,ahol éjjel ilyen lárma van ,nappal csönd lesz . Az esti műveletek alattunk ,fölöttünk még fokozottabb mértékben ismétlődnek . Hozzájárul ehhez közvetlen a szanatórium előtt ,a saját kertjükben elterülő játéktéren – a gyerekek sziú-indián üvöltözése . De hogy még nagyobb legyen a változatosság ,a fejünk fölött levő balkonon a szőnyegeket kezdik porolni ,nemkülönben alattunk ,a földszinten ,közvetlenül az ablakok előtt . S ezekkel a műveletekkel nemcsak azt érik el ,hogy egy hajókötélidegzetű ember sem lenne képes aludni ,hanem azt is ,hogy minden piszok a felső emeletről az alsón levő balkonra ,vagy ha éppen kint tartózkodnak a vendégek ,azoknak a fejére szálljon ,úgy ,hogy mindenki egyformán részesüljön ebben az áldásban ,az esetleges betegségeknek ott maradt csiráival súlyosbítva . Minthogy úgy asszonykám ,mint én ,letettünk arról a hiú reményről ,hogy aludhassunk ,hogy az éjjeli pihenés hiányát nappal pótolhassuk – fölkeltünk .